Az energiakannibalizmus kiszipolyoz minket: minél több energiát használunk fel a fosszilis tüzelőanyagok kitermelésére, annál többet fogunk fizetni értük – és annál kevesebb energia áll majd rendelkezésre gazdaságunk működtetésére. A családjaink és közösségeink felkészületlenségének következményei borzalmasak.

A világ más olajmezőihez hasonlóan a Taranaki Mauin is egyre drágábbá vált az olaj, és most már a gáz kitermelése is. Fotómontázs: Newsroom

Vélemény: Nem egy új horrorfilmről van szó. De egy nehéz jövőről szól, ha nem készülünk fel rá.

Az “energiakannibalizmus” kifejezés arra a helyzetre utal, amikor egy energetikai technológia egyre nagyobb mennyiségű energiát használ fel az általa termelt energiából, hogy egyszerűen még több energiát nyerjen ki a földből. Ez a dinamika kevesebb energiát hagy a társadalom számára, amit másra is felhasználhat, mint hogy még több energiát nyerjen ki.

Erre a helyzetre van egy szakkifejezés; ezt hívják energiadesztinációnak.

Energiacsökkenés akkor következik be, amikor a társadalom számára a munkavégzéshez rendelkezésre álló energia mennyisége csökken. Ennek számos oka lehet. Lehet, hogy az energiaforrás nem megújuló és kimerülőben van; lehet, hogy az energia ára olyan magas, hogy megfizethetetlen; vagy lehet, hogy az energia kinyeréséhez olyan sok energiára van szükség, hogy az egyéb célokra rendelkezésre álló energia mennyisége csökken. Az energia kannibalizmus ez utóbbi helyzetet írja le.

Az energiakannibalizmus már évek óta előfordul mind az olaj, mind a földgáz esetében, de mi eddig nem tudtunk róla. Tudósok egy csoportja nemrégiben részletesebben is megvizsgálta ezt a jelenséget.

Olajcsúcs – az energia költségei

Az olajfélék átlagos nettó energiatermelése 1950 és 2050 között, összehasonlítva a bruttó energiával.
Forrás: Louis Delannoy, Pierre-Yves Longaretti, David J. Murphy, Emmanuel Prados.

A felső sáv a folyékony olaj kitermeléséhez szükséges energiamennyiséget mutatja hosszabb időn keresztül. Bár az energia kitermelésének mindig is volt energiaköltsége, ez az ábra azt mutatja, hogy ez a költség az 1990-es években kezdett gyorsabban növekedni. Mivel ez az energiaköltség az olajkorszak első évtizedeiben olyan csekély volt, kevés figyelmet kapott a kutatásokban.

Egy amerikai halökológus, Charles Hall volt az, aki elkezdte vizsgálni a nettó energiaelemzés kérdését – hogy mennyi energia áll rendelkezésre más dolgokra is, mint hogy több energiát termeljen. Ez a kérdés a növény- és állatvilágra, valamint az általunk kifejlesztett energiatechnológiákra is vonatkozik.

Az energiaköltségek változásának oka az, hogy gazdaságunkban sokféle olajfolyadék létezik, amelyek mindegyikének más-más energiaköltséggel jár a kitermelése. A nagy sötétszürke terület (fent) az úgynevezett hagyományos olajból nyert nettó energiát ábrázolja.

A hagyományos olaj a föld mélyén nem túl mélyen lévő olaj, amelyet földgázzal kombinálnak. A földgáz kinyomja az olajat a földből, ha a megfelelő helyen fúrnak egy kutat. Ez magas nettó energiamegtérülést biztosít az erőfeszítésért.

Okos emberek lévén a mérnökök tudták, hol kell először ásni, hogy ezt a “könnyű olajat” megszerezzék. Amint az 1. ábrán látható, a könnyű olaj nettó energiája az 1970-es évek végén érte el a csúcspontját, majd csökkenni kezdett. A könnyű olajból származó nettó energia azóta meglehetősen stagnál.

Az 1. ábrán a többi színsávval jelölt összes többi folyékony olajtípust nem hagyományos olajnak nevezzük. Ezek közé tartozik a mélytengeri olaj, a sarkvidéki olaj, a kátrányhomok és a fracking, amelyek kitermeléséhez lényegesen több energiaráfordítás szükséges. Ezért mindegyikük hozzájárulása a társadalom számára rendelkezésre álló energiához kisebb, mint a hagyományos olajé.

Mivel az 1980-as évektől kezdve egyre nagyobb mennyiségű, nehezebben kitermelhető nem hagyományos kőolajat használnak fel, az ilyen olaj kitermelésének összesített energiaköltsége is megnőtt.

Az ábra az olajkitermelés energiaköltségének százalékos változását mutatja (szaggatott vonal) több évtized alatt. Az 1990-es évektől kezdve ez a százalékos arány gyorsan nőtt.

A kőolaj kitermeléséhez szükséges energia

A folyékony olajtermeléshez szükséges energia alakulása 1950-től 2050-ig.

A témát kutató tudósok kidolgoztak egy modellt, amely előrevetíti, hogy a jövőben várhatóan milyen energiaköltségekkel járhat az olajkitermelés, amint azt a két ábra mutatja. Jelentéseik szerint a ma kitermelt olaj több mint 15 százalékát további olaj előállítására használják fel. Csak néhány évtizeddel ezelőtt ez az arány alig volt mérhető.

Minden évben, amikor folytatjuk az olaj kitermelését ezekből a nem hagyományos forrásokból, az olaj energiaköltsége egyre magasabb lesz. Az olajipar egyre többet fog fogyasztani saját termékéből, hogy továbbra is kitermelhesse azt; ez az, amit energiakannibalizmusnak nevezünk.

A legjelentősebb az, hogy a jelenséget vizsgáló tudósok előrejelzése szerint 2050-re a kitermelt olaj 50%-át el kell majd használni a további olaj kitermeléséhez. Mivel az olaj ilyen alapvető energiaforrás, ez mélyreható hatással lesz a gazdaságunkra és arra, hogy hogyan éljük az életünket.

A helyzetet tovább rontja, hogy az 1. és 2. ábrán látható, az energia kitermelésével kapcsolatos megnövekedett energiaköltségek csak az üzemanyag kitermelésének energiaköltségeit veszik figyelembe. Nem tartalmazza a nyersanyagok finomítását és felhasználható üzemanyaggá történő feldolgozását. Az energia hasznosítható formába hozásának ezen lépései is energiaköltséggel járnak.

David Murphy, a tanulmány egyik szerzője jelzi, hogy a kitermelt nyersanyag feldolgozása “az olajtartalom nagyjából 9%-át igényli a finomítási folyamatba történő energiabefektetésként”. Az üzemanyagnak a tényleges felhasználási helyre, az otthonunkba vagy a járművünkbe történő szállításának energiaköltségei a kinyert energia még nagyobb részét emésztenék fel, amely lépésről a tanulmány nem számolt be.

Ugyanezek a tudósok hasonló tanulmányt készítettek a földgázzal kapcsolatban. Az eredmények azt mutatják, hogy az energiakannibalizmus a földgáz és a kőolaj esetében is előfordul. Mindkét tanulmány rávilágít arra, amit egyre több független tudós mond az energia süllyedésével kapcsolatban. Az energiaszegénység már most is zajlik, és a következő évtizedekben fel fog gyorsulni.

Milyen következményekkel jár ez az éghajlatváltozásra, a megújuló energiaforrásokra való áttérésre és az energiaellátás jövőjére nézve?

Azt gondolhatnánk, hogy az olaj és a gáz energiakannibalizmusának ez a jelensége nem feltétlenül rossz dolog. Úgyis a megújuló energiarendszerekre kellene átállnunk. Akkor mi a különbség?

Nos, itt van a bökkenő. A megújuló energiaforrásokra való átállás nem valósítható meg fosszilis tüzelőanyagok, különösen olaj és gáz felhasználása nélkül. Minél jobban felgyorsítjuk az energiaátállást, annál gyorsabban gyorsítjuk fel az energiakannibalizmust. A 22-es csapdájában vagyunk. Átkozottak vagyunk, ha megtesszük, és átkozottak, ha nem tesszük meg (a megújuló energiára való átállás útját követjük).

És itt van ennek a dinamikának egy másik aspektusa is, amelyről ritkán esik szó klímakörökben. Ha egyre több és több olajat és gázt használunk fel még több olaj és gáz kitermelésére és finomítására, akkor például egy-egy szélturbina építésével járó kibocsátás is arányosan nőni fog. Ugyanez vonatkozik természetesen a teljes megújuló energiarendszerre való teljes átállásra is. Minél több energiát használunk fel egy végtermék előállításához, annál több üvegházhatású gáz kerül kibocsátásra. Az eredmény az üvegházhatású gázok kibocsátásának megugrása lesz, amelyet a megújuló rendszer csökkenteni hivatott. A több kibocsátásból kevesebb hasznunk származik. A fenti tanulmány azt mutatja, hogy ez már most is megtörténik.

Spanyol kutatók egy csoportja modellezte a főként megújuló energiarendszerre való átállás éghajlati következményeit (.PDF). A kapcsolódó kibocsátások jóval a 2 Celsius-foknál kisebb felmelegedéshez kapcsolódó biztonsági zóna határain kívülre tolják az éghajlatot. Bár ez volt az egyik legkifinomultabb dinamikus modellezési feladat, nem vették figyelembe az energiakannibalizmus jelenségét.

Az energiakannibalizmusnak jelentős gazdasági hatása is van. Minél kevesebb energiát hagy a fosszilis tüzelőanyag-ipar a társadalom számára, annál drágább lesz az energia.

A degrowth tervezett zavarai talán nem tűnnek vonzónak – egészen addig, amíg nem gondoljuk végig, milyen következményekkel jár, ha nem készítjük fel családunkat és közösségünket arra, hogy évről évre kevesebb energiát használjunk a következő évtizedekben.

De ami talán a legfontosabb, hogy kevesebb energia lesz a jelenlegi gazdaságunk működtetéséhez. Nagymértékben függünk az olajtól és a gáztól, és ahogy ezek mennyisége csökken, a gazdaság működésében jelentős kiigazításokra lesz szükség.

A megnövekedett beruházások lehetővé teszik majd, hogy több olajat és gázt termelhessünk ki? Talán, legalábbis egy rövid ideig. De a következmények az üvegházhatású gázkibocsátás növekedése és az energiakannibalizmus gyorsabb felgyorsulása lesz. Nem valószínű, hogy befektetésekkel ki tudunk jutni ebből a dilemmából.

Vajon az új energetikai technológiák, például a nukleáris fúzió vagy a zöld hidrogén, segítenek majd? Nem valószínű, tekintve a fosszilis tüzelőanyag-technológia lecserélendő méreteit, és a kibocsátások csökkentésére rendelkezésre álló rövid időablakot. Bármilyen új technológia előállításához és bővítéséhez szinte elkerülhetetlenül fosszilis tüzelőanyagokra lesz szükség. Az energiakannibalizmust nehéz lesz elkerülni bármilyen megújuló energiára vonatkozó átállási stratégiával.

Ezekkel az energiadinamikákkal szembe kell néznünk, hogy felkészüljünk az eljövendőre. A csökkentett energiaellátás nem kell, hogy ijesztő jövőt jelentsen, ha felkészülünk rá. Jelenleg azonban a kormányok nem fordítanak figyelmet erre a kérdésre. A közösségek bölcsen tennék, ha felkészülnének, még akkor is, ha a kormány továbbra is homokba dugja a fejét.

Az egyre nyilvánvalóbbá váló éghajlati válság azt jelenti, hogy a lehető leggyorsabban – lényegében még ebben az évtizedben – le kell állítani a fosszilis tüzelőanyagok használatát. Az energiaszint csökkenésének jelensége azt jelenti, hogy fel kell adnunk az olcsó, bőséges energiára való támaszkodás gondolatát, és fel kell készülnünk egy alacsonyabb energiafogyasztású jövőre.

Az alacsonyabb energiafelhasználású jövőre való felkészülés az, amiről a degrowth mozgalom szól. Arról szól, hogy elfogadjuk az energiaszegénység valóságát, és gondoskodunk arról, hogy a társadalmi támogatásokat úgy alakítsuk ki, hogy mindenki kielégíthesse alapvető szükségleteit.

A degrowth minden bizonnyal radikális eltérést jelent a jelenlegi pályánktól. De ha elutasítjuk vagy figyelmen kívül hagyjuk, mert radikális, akkor elszalasztjuk a lehetőséget, hogy kihasználjuk a rendelkezésünkre álló rövid időt arra, hogy felkészüljünk egy olyan jövőre, amely eltér attól, amire most számítunk.

Ha egyszer átgondoljuk, a degrowth elképzelések valójában igen vonzóak. A degrowth a gazdasági tevékenységek tervszerű visszaszorítása az alapvető szükségletekre való összpontosítás érdekében, és magában foglalja a mindenkinek szükséges támogatás biztosítását, hogy megbirkózzon az elkerülhetetlen zavarokkal.

Ez a tervezett törés talán nem tűnik vonzónak – egészen addig, amíg meg nem gondoljuk, milyen következményekkel jár, ha nem készítjük fel családunkat és közösségünket arra, hogy évről évre egyre kevesebb energia áll rendelkezésre a következő évtizedekben.

Forrás: newsroom | Tur Borren, John Jones, Jack Santa Barbara
Jack Santa Barbara nyugalmazott vezérigazgató, akadémikus és filantróp, akit a fenntarthatóság és a társadalmi igazságosság kérdései érdekelnek.