A londoni nagy szmog, halálos szmog, amely 1952-ben öt napra (december 5-9.) beborította London városát, és amelyet az ipari szennyezés és a magasnyomású időjárási viszonyok kombinációja okozott. A füst és a köd kombinációja szinte teljesen leállította a várost, és több ezer ember halálát okozta. Ennek következményei négy évvel később a tiszta levegőről szóló törvény elfogadására késztettek, amely fordulópontot jelentett a környezetvédelem történetében.

A Nagy Szmog Londonban

A “londoni köd” jelensége már jóval az 1950-es évek elejének válsága előtt is létezett. A sűrű, sárga megjelenésük miatt “borsólevesnek“ nevezett, mindent elborító gyilkos köd a 19. századra London jellegzetességévé vált. A szennyezett köd azonban már a 13. században is problémát jelentett Londonban a szénégetés miatt, és a helyzet csak rosszabbodott, ahogy a város tovább terjeszkedett. A füsttel és a szennyezéssel kapcsolatos panaszok az 1600-as években fokozódtak, amikor I. Jakab király idején végül hatástalan törvényt hoztak a szénégetés korlátozására. Az 1700-as évek végén kezdődő, gyorsan növekvő iparosodás tovább rontotta a körülményeket.

Ezek a ködök nem a légkör természetes képződményei voltak: a vízgőz a szénégető gyárak által kibocsátott részecskékhez tapadt, sötét és nehéz felhőket hozva létre, amelyek rontották a látási viszonyokat. A ködnek ezt a fajtáját később szmognak nevezték el (a füst és a köd szavak összevonásával), a kifejezést egy londoni lakos találta ki a 20. század elején.

A légszennyezés a 19. században az ipari forradalom elterjedésével és a nagyvárosok gyors növekedésével válságba jutott. A háztartási tüzek és a gyári kemencék számának növekedése miatt a szennyezőanyag-kibocsátás jelentősen megugrott. Ebben az időben alakult ki London ködös légköre, amelyet Charles Dickens és Arthur Conan Doyle regényeiben élénken ábrázoltak. A londoni köd akár egy hétig is eltarthatott, és a 19. század elején a sírköveken köddel kapcsolatos halálesetekről számoltak be. A közegészségügy romlása ellenére keveset tettek a szmog megfékezésére, tekintettel az új ipar által biztosított rengeteg munkahelyre és a házi széntüzek nyújtotta kényelemre.

Nelson’s Column 1952

Az 1952-es nagy szmog soha nem látott súlyosságú gyilkos szmog volt, amelyet az időjárás és a környezetszennyezés egyaránt előidézett. A 20. század folyamán a londoni ködök összességében ritkábbá váltak, mivel a gyárak kezdtek a városon kívülre költözni. December 5-én azonban egy anticiklon telepedett London fölé, egy magasnyomású időjárási rendszer, amely inverziót okozott, amelynek következtében a hideg levegő a magasabban fekvő meleg levegő alá szorult. Ennek következtében a gyárak és a háztartási tüzek kibocsátása nem tudott a légkörbe jutni, és a talajszint közelében rekedt. Az eredmény a város történetének legsúlyosabb, szennyezésen alapuló ködje lett.

A látási viszonyok London egyes részein annyira romlottak, hogy a gyalogosok a saját lábukat sem látták. A metrót leszámítva a közlekedés erősen korlátozott volt. A mentőszolgálat is szenvedett, így az embereknek a szmogban maguknak kellett megtalálniuk az utat a kórházakba. Sokan egyszerűen otthagyták autóikat az utakon. A beltéri színházi előadások és koncertek elmaradtak, mivel a közönség nem látta a színpadot, és az utcán megnőtt a bűnözés. Megugrott a tüdőgyulladással és hörghuruttal kapcsolatos halálesetek és kórházi kezelések száma, Smithfieldben pedig állítólag megfulladtak a szarvasmarhacsordák. Bár a köd öt napig tartott, és végül december 9-én felszállt, súlyosságát csak néhány héttel később tudták meg, amikor a főjegyző közzétette a halálos áldozatok számát, amely mintegy 4000-et tett ki. A szmog hatása azonban hosszan tartó volt, és a mai becslések szerint a halálos áldozatok száma körülbelül 12 000 volt.

Az 1952-es események után London légszennyezettségének súlyossága tagadhatatlanná vált. A brit kormány eleinte lassan cselekedett, de végül négy évvel később, 1956-ban, a halálos ködre adott közvetlen válaszként elfogadta a tiszta levegőről szóló törvényt. A törvény füstmentes területeket hozott létre az egész városban, és korlátozta a szén elégetését a háztartási tüzekben, valamint az ipari kemencékben. Ezenkívül a háztulajdonosoknak olyan támogatásokat ajánlottak fel, amelyek lehetővé tették számukra, hogy más fűtési forrásokra, például olajra, földgázra és elektromos áramra váltsanak. Bár a változás fokozatos volt, és 1962-ben újabb szmogválság következett be, a Clean Air Act-et általában a környezetvédelem történetében jelentős eseménynek tekintik, és hozzájárult a brit közegészségügy javulásához.

Forrás: Julia Martinez | Britannica