Az ETS és CBAM úgy működnek, mintha a klímavédelem álruhájába bújtatott pénzszivattyúk lennének – részben a karbonár miatt is, sokan ezt nemcsak hiba-, hanem bűnszintű mulasztásként élik meg.

A jelenlegi európai kibocsátási kvótarendszer (EU ETS) egyik legnagyobb problémája, hogy a karbonár – vagyis az egy tonna szén-dioxid kibocsátásáért, kvázi szennyezési engedélyért fizetendő összeg – nagyságrendileg 100 euró alatt marad. Ez a piaci ár azonban köszönőviszonyban sincs a tudományosan megalapozott társadalmi károkozási költséggel, amely meghaladja az 1300 eurót tonnánként. Ez azt jelenti, hogy a társadalom egésze több mint tízszer akkora kárt szenved el minden tonna kibocsátott CO₂ után, mint amennyit a kötelező piacon fizetni kell érte.

A kvótarendszer valójában nem a kibocsátás valós csökkentését ösztönzi, hanem egy mesterkélt, spekulációra is lehetőséget adó karbonárat tart fenn, amely elsősorban a piacok igényeit szolgálja ki. A rendszer gyakran inkább politikai- és pénzügyi érdekeket elégít ki, mintsem a valós éghajlatvédelmi célokat. Brüsszel számára ez a rendszer egy újabb bevételi forrásként is működik – nem ösztönzőként, hanem kvázi adóként – amely a tagállamok vállalatain keresztül az uniós költségvetést gyarapítja. Ez az elvonás ugyanakkor csökkenti a vállalatok mozgásterét, hogy önállóan és hatékonyan fektethessenek fenntarthatósági és kibocsátáscsökkentő fejlesztésekbe.

A kötelező rendszerek adminisztrációs terhei hatalmasak, és sok cégnek évekre van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán átlássa, hogyan számítsa ki pontosan saját karbonlábnyomát a termékei, gyártási folyamatai és működése szintjén. Ez idő alatt nemhogy cselekedni nem tudnak, de gyakran kommunikálni sem képesek valós eredményeket. A bürokratikus szabályozás nem gyorsítja, hanem fékezi a tényleges tetteket.

Ezzel szemben a VCM (önkéntes karbonpiac) lehetőséget nyújt arra, hogy a vállalatok valódi kibocsátáscsökkentési programjaik mellett karbonsemlegessé váljanak, és ezt hitelesen kommunikálják a nyilvánosság felé. A közvetlenül támogatott projektek – különösen, ha azok komplex bioszféravédelmi célokat is szolgálnak, mint a Biosphere Credit Standard™ – nemcsak látható hatással bírnak, hanem a fogyasztók bizalmát is erősítik.

A konklúzió világos: a kötelező piaci megoldások – a kvótarendszerrel és a CBAM-mel együtt – adójellegűek, alacsony hatékonyságúak és nem ösztönöznek valódi, innovatív tettekre. A valós éghajlatvédelmi erőfeszítéseket a piaci mechanizmusokon túllépő, hiteles, közvetlen és transzparens rendszerek támogatják igazán.

Rampasek László A.