A COP27 csúcstalálkozó nem tett semmit az éghajlatváltozás kezelése érdekében.

Véget ért az ENSZ idei éghajlatváltozási keretegyezménye (COP27), és az egyiptomi Sarm el-Sejkben összegyűlt világ nagy kapitalista hatalmai, bankjai és vállalatai ismét ígéretet tettek arra, hogy lényegében semmit sem tesznek a folyamatban lévő klímaválság megállítása és visszafordítása érdekében.

A küldöttek által kidolgozott megállapodás sok hasonlóságot mutat a tavaly a skóciai Glasgow-ban kötött megállapodással. A legsürgetőbb szükséglet – a fosszilis tüzelőanyagok használatának megszüntetése és az üvegházhatású gáz szén-dioxid kibocsátásának megállítása a Föld légkörébe – a szénerőművek korlátozott mértékű csökkentésére és a “fosszilis tüzelőanyagok nem hatékony támogatásának fokozatos megszüntetésére” való felhívásra szorítkozott, amely kifejezés sokféleképpen értelmezhető, és így gyakorlatilag értelmezhetetlen.

Még azok is, akik korábban jelentős szerepet játszottak a nem kötelező érvényű megállapodások kidolgozásában, kénytelenek voltak negatívan kommentálni a COP27-en elhangzottakat. Laurence Tubiana, aki a dicsért, de végül fogatlan 2015-ös párizsi megállapodások egyik fő tervezője volt, megjegyezte: “A fosszilis tüzelőanyag-ipar befolyása mindenütt felfedezhető volt”. Majd így folytatta: “Az egyiptomi elnökség olyan szöveget készített, amely egyértelműen az olaj- és gázipari petro-államokat és a fosszilis tüzelőanyag-ipart védi”.

John Kerry, az Egyesült Államok elnöki különmegbízottja az éghajlatvédelemért, Rishi Sunak brit miniszterelnök, Emmanuel Macron francia elnök, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök és Olaf Scholz német kancellár balról tapsolnak a COP27 klímacsúcs margóján az egyiptomi Sarm-es-Sejkben 2022. november 7-én, hétfőn. [AP Photo/Ludovic Marin]

Csak elképzelni lehet, mit hozhat a jövő évi COP28, amelyet az Egyesült Arab Emírségekben tartanak, ahol a becslések szerint a világ kőolajkészleteinek 10 százaléka, a világ földgázkészleteinek 20 százaléka található, és ahol az olajexport az ország bruttó hazai termékének 30 százalékát teszi ki.

Még a globális felmelegedésnek az iparosodás előtti szinthez képest 1,5 Celsius-foknál alacsonyabb értékre való korlátozására vonatkozó felhívást is majdnem elvetették. Ezt a határt a klímatudósok széles körben a “vissza nem térő pontnak” tekintik az éghajlatváltozás hatásait illetően, amelyen túl a szélsőséges időjárás, az emelkedő óceánok, az élőhelyek pusztulása és a számtalan más veszély okozta károkat minőségileg egyre nehezebb visszafordítani.

A felhívást csak azért tartották meg, mert a CNN kénytelen volt elismerni, hogy az Európai Unió tisztségviselői “gondosan megkoreografált sajtótájékoztatót” tartottak, és azzal fenyegetőztek, hogy kilépnek. A sajtótájékoztatót Frans Timmermans, az EU klímavédelmi főnöke vezette, aki azt állította: “Nem akarjuk, hogy 1,5 Celsius-fok itt és ma meghaljon. Ez számunkra teljesen elfogadhatatlan”.

A valóságban az európai hatalmaknak nincs mit felajánlaniuk a munkásosztálynak. A konferenciát teljesen beárnyékolta az ukrajnai háború, amely az egyik oldalon az USA és a NATO, a másikon Oroszország között zajlik. Az Egyesült Államok az elmúlt években azt szorgalmazta, hogy Európa, különösen Németország térjen el az orosz földgáztól való függőségétől, a legnyíltabban 2018-ban, amikor Donald Trump akkori elnök szankciókkal sújtotta Németországot, amiért nem állította le az Északi Áramlat-2 orosz-német földgázvezetéket.

Ezt a nyomást felerősítette az Északi Áramlat 1 és 2 vezeték szeptemberi bombázása. A több tízmilliárd dolláros infrastruktúra bűnös tönkretétele arra kényszerítette Európát, hogy még inkább az amerikai földgázimportra szoruljon. Az Energiaügyi Minisztérium és az amerikai földgázlobbisták dokumentumaiból kiderül, hogy az amerikai kormány és vállalatok már legalább az ukrajnai háború februári kezdete óta gyorsított ütemben dolgoztak az EU-ba irányuló cseppfolyósított földgázexport növeléséhez szükséges infrastruktúra kiépítésén.

Németország a maga részéről a szénipar újjáélesztése felé fordult. Áprilisban például Robert Habeck zöldpárti alkancellár engedélyezte Lützerath városának lerombolását és lakóinak kitelepítését, hogy az RWE vállalat 280 millió tonna szenet bányászhasson. Habeck ezt azzal indokolta, hogy “Putyin agressziós háborúja arra kényszerít bennünket, hogy átmenetileg nagyobb mértékben használjuk a lignitet, hogy az áramtermelésben gázt takarítsunk meg. Ez fájdalmas, de szükséges”.

A COP27 állítólagos fénypontja az volt, hogy létrehoztak egy “veszteség- és káralapot”, amely elsősorban az Egyesült Államokból és az Európai Unióból származó forrásokat irányítana a szegényebb országokba, amelyeket már most is a leginkább sújt az éghajlatváltozás. Molwyn Joseph, a Kis Szigetállamok Szövetségének elnöke ezt “az egész világ számára győzelemként” és a kis nemzetek iránti “tisztelet” megnyilvánulásaként üdvözölte.

Az új alap a legjobb esetben is csak jelképes gesztus. Csak a katasztrófák utáni újjáépítésre korlátozódik, és gondosan úgy alakították ki, hogy ne legyen hibás azon nemzetek ellen, amelyek a legtöbb üvegházhatású gázt bocsátják ki, és az USA a legnagyobb kibocsátók közé tartozik. Az sem világos, hogy a pénzt hogyan fogják elosztani, vagy hogy egyáltalán eljut-e a rászorulókhoz.

Másképpen fogalmazva, a konferencia 35 000 résztvevője között a jelentések szerint több mint 600 lobbista volt jelen a fosszilis tüzelőanyag-ipar részéről, ami 25 százalékkal több, mint tavaly, és több, mint a csendes-óceáni szigetországok összes küldöttje együttvéve. Bármilyen intézkedéseket is hoztak, azokat kétségtelenül gondosan megvizsgálták a kapitalista érdekek, és azért hozták, hogy a Föld elégetéséből és mérgezéséből származó profit tovább emelkedjen.

Ráadásul még ha a “veszteség- és káralap” megfelelő forrásokat és helyes irányítást is kapott az éghajlatváltozás által érintettek ellátására, valójában nem foglalkozik magával a válsággal. Azt a tévhitet erősíti, amelyet a COP27-en részt vevő világ vezetői közül kétségtelenül sokan vallanak, hogy az éghajlatváltozás megoldható pusztán azzal, hogy némi aprópénzt adunk azoknak, akik az éghajlat okozta pusztítás következtében elvesztették megélhetésüket és szeretteiket.

Ugyanakkor úgy tesz, mintha az egyre katasztrofálisabbá váló eseményeket ugyanígy lehetne kezelni. A logika az, hogy még akkor is, amikor a globális felmelegedés legsúlyosabb hatásai jelentkeznek, és elárasztják a világ partjait, elpusztítják az élőhelyeket, és végül emberek milliárdjait ölik meg, a több pénz a megoldás.

Az éghajlatváltozás átfogó veszélye az, hogy egy bizonyos ponton – talán amikor a globális hőmérséklet már 1,5 Celsius-fok fölé emelkedett, talán utána, talán előtte – a Föld éghajlata elszakad az emberi ipari tevékenységtől, és olyan elszabadult folyamattá válik, amelyet a jelenlegi technológiával nem lehet megfékezni, és amely esetleg véget vethet az emberi civilizációnak. De mit számít ez, amikor a szénnel, olajjal és földgázzal pénzt lehet keresni?

A COP27 igazi tanulsága az, hogy a rivális nemzetállamokra osztott tőkés osztály nem tud megoldást találni a globális felmelegedésre. A klímatudósok évtizedek óta figyelmeztetik a kormányokat és a vállalatokat, hogy a légkörbe történő folyamatos szén-dioxid-kibocsátás előbb-utóbb – és valószínűleg a vártnál gyorsabban – olyan kataklizmikus görcsöket fog okozni, amelyek egzisztenciális fenyegetést jelentenek az emberiségre.

Ez idő alatt ezeket a figyelmeztetéseket figyelmen kívül hagyták, és a munkásosztály minden országban szenvedett, mivel az éghajlatváltozás minden évben súlyosabb hurrikánokat, monszunokat, erdőtüzeket, sarki örvényeket, terméspusztulást és számos más katasztrófát okoz világszerte. Az egyetlen megoldás a munkásosztály, egy eredendően nemzetközi osztály harca a kapitalizmus felszámolásáért és a termelés tudományos, globális és szocialista alapokon történő megteremtéséért.

Forrás: World Socialist Web Site – Bryan Dyne