„Nincsen ingyen ebéd.” – így szól a közgazdaságtan klasszikus tétele: egy, a jelenben meg nem fizetett költség később végül más formában erőteljesen, sokkoló mértékben jelenhet meg, és valakinek meg kell fizetni az utolsó fillérig.
Az üvegházhatású gázok kibocsátása, és az eredményeként megjelenő klímaválság tipikus „potyautas” probléma, ahol az elméleti „közlegelő” maga a Föld klímája, és annak „tragédiája” a közelgő klímakatasztrófa.
Az általunk jelenleg meg nem fizetett ár a légkör karbonszennyezésével járó, később jelentkező súlyos társadalmi költségek elkerülésének az ára. A karbonszennyezés társadalmi költsége azt fejezi ki, hogy várhatóan mennyibe fog kerülni egy tonnányi karbonkibocsátás okozta kedvezőtlen éghajlati változás hatásainak tompítása és az adaptáció a megváltozott viszonyokhoz a társadalom szereplői számára annak érdekében, hogy a társadalmunk fenntartható maradjon. Sok minden költséget értünk ide: kezdve a különböző iparágak karbonmentesítési költségeitől, a kár- és árvízvédelmen át, az új mezőgazdasági kultúrák meghonosításán keresztül, egészen a szociális válságok kezelésig, vagy akár a klímamigráció kezelésének költségéig bezárólag.
Az egyensúlyi karbonár azt fejezi ki, hogy a jelenben milyen árat kellene megfizetnünk minden tonna kibocsátott szén-dioxidért az elfogyasztott termékek és szolgáltatások árába beépítve, hogy ezek a jelentős társadalmi költségek a jövőben ne, vagy csak sokkal kisebb mértékben jelentkezzenek. Röviden, ez az ára annak, hogy később ne másnak, azaz ne a gyerekeinknek és az unokáinknak kelljen a klímakatasztrófa árát keservesen megfizetniük. Az egyensúlyi karbonár mértéke attól függ, hogy várakozásunk szerint mekkora Celsius-fokban kifejezett klímaváltozást vagyunk képesek tolerálni úgy, hogy a társadalmunk még nem sérül meg végzetesen.
A 2016-os párizsi klímacsúcson (.pdf HU) a világ politikai vezetői ezt az ún. „átbillenési pontot” 1,5°-ban határozták meg, amely fölött a várható társadalmi költségek exponenciálisan növekednek, és ezért azt vállalták, hogy olyan intézkedéseket vezetnek be, hogy az átlagos melegedés ezen szint alatt maradjon. Ez mára viszont már a legoptimistább szcenárió lett, nem ritkák a 3 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-növekedést megközelítő, vagy akár meg is haladó becslések sem, tehát az átbillenési ponton túli előrejelzések a mindennapi valóság részesei lettek.
Több jelentős nemzetközi intézmény és elemzőcég is kiadta már a becslését az egyensúlyi karbonárak tekintetében, melyek széles körben szórnak, de egy valamiben azonosak:
SOKSZOROSAN MEGHALADJÁK A MA A KARBONPIACON ÉRVÉNYESÜLŐ TÉNYLEGES KARBONÁRAKAT.
Az amerikai kormány (EPA) több modellt és több szcenáriót is használ (.pdf): náluk a 2030-as évekre vonatkoztatva 140 és 460 USD között szór a karbonárak becslése, melynek középértéke 250 USD. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint (.pdf) a karbonárak a fejlett országokban 130 és 205 USD között, míg a fejlődő országokban 90 és 160 USD között várhatók. A BCG 150 és 200 USD közé teszi (.pdf) az átbillenési ponthoz tartozó karbonárat. A McKinsey (.pdf) a mitigációs stratégiák mentén ad karbonár-becslést: minél kisebb a megcélzott Celsius-fokban kifejezett átlaghőmérséklet-növekedés, annál agresszívebb karbonárazásra van szükség. Az előrejelzés a párizsi egyezményből fakadó 1,5 Celsius-fokos melegedési pályához tartozó 180+ USD karbonártól kezdve (ekkor minden ország betartja a vállalásait), a jelenleg lényegesen valószínűbb 1,5-2,3 fokos tartományhoz tartozó 100-180 USD tartományon át (ekkor csak a fejlett országok tartják be a vállalásaikat), egészen az akár 3 fokot elérő változáshoz tartozó 60-90 USD közötti átlagárakig szóródik (amikor gyakorlatilag senki sem tartja be a vállalt kötelezettségeket).
A tényleges karbonár a karbonpiacon (rosszabb esetben a karbonadózáson keresztül) alakul ki, amely ár a zöld beruházót jutalmazza és újabb zöld beruházás megvalósítására ösztönzi, míg a nagy karbonkibocsátót bünteti, annak a környezetszennyező termékét drágítja. Ha a tényleges karbonár eléri az egyensúlyi árat, akkor az általa kiváltott zöld beruházási volumen pont elégséges a klímacélok eléréséhez. Továbbá, az általa dráguló klímaszennyező termék kereslete visszaesik, így a rendszer elméletileg önmagát képes szabályozni. Azonban, még a legfejlettebb karbonpiacnak számító EU-ban is csak a 60-100 EUR közötti sávban tartózkodott a karbonár az elmúlt két esztendőben a megfelelési piacon (EU ETS), azonban máshol még ennek is csak a töredékét éri a karbonkibocsátás megváltása.
Szabályozott piac híján világszinten csak az önkéntes karbonpiac ad esetükben becslést a tényleges piaci karbonárak tekintetében: a végfelhasználói karbonár globális átlaga 2023-ban tonnánként kb. 8,3 USD volt (az EU-ban 25,4 USD), amely csak a töredéke az ahhoz szükséges szintnek, hogy a klímavédelemben áttörést tudjunk elérni. Ma minden szereplő potyautasként az ingyen ebédre játszik. Még az éltanuló Európa is csak a 2,5-3 Celsius-fokos hőmérséklet-növekedési szcenárió karbonárát fizeti meg, az öreg kontinensen kívüli régiókról meg jobb nem is beszélni, ők úgy viselkednek, mintha nem is lenne holnap.
A kérdés feszít belülről: mi lesz akkor, ha továbbra sem fogjuk megfizetni a karbonszennyezés valós költségét? Valóban eljön értünk Joe Black és elhozza a végzetünk napját? Ha az egyensúlyi szintet a karbonárak nem érik el, akkor kevesebb zöld beruházás valósul meg a szükségesnél, és tovább fogyasztjuk az olcsó környezetszennyező termékeket. Így nem leszünk képesek elkerülni a társadalmi költségek radikális emelkedését, a jólétünk és a társadalmi berendezkedésünk, majd végül a biztonságunk is veszélybe kerülhet. Én magam ugyan nem hiszek a „végzet napja” típusú szcenárióban, de úgy vélem, hogy ebben az esetben egy hosszú, több évtizeden keresztüli pangás, fokozatos gazdasági és társadalmi lejtmenet következik be.
Ez sajnos már nem csak jövő idő, ebben a romlásban már jó pár éve benne is vagyunk:
A MODERN TÁRSADALOMTÖRTÉNETBEN A GYERMEKEINK GENERÁCIÓJA AZ ELSŐ, AMELY VÁRHATÓ ÉLETSZÍNVONALA ALULMÚLJA A SZÜLEIÉT.
A mezőgazdasági termelői és ebből következően az élelmiszerárak növekedése gyorsuló ütemű; a nemzetközi áruszállítás költsége drasztikusan emelkedik folyamatosan emelve a globális forgalomba kerülő áruk és ipari alapanyagok árszínvonalát; a szolgáltatások és a rezsi ára világszinten kilőtt; a világpolitikai helyzet egyre feszültebb. A radikálisan növekvő társadalmi költségek alattomos beszivárgása az árakon keresztül folyamatosan, gyorsuló ütemben történik majd meg, elszegényítve óriási tömegeket, és végül elérhetünk oda, hogy már csak egy szikra kell a társadalmi robbanáshoz, migrációs válságok, és a kevesebbet erőszakkal újra elosztani hivatott háborúk kitöréséhez.
Ezt kell mindenáron elkerülni, amíg lehet. Nagyon nehéz fizetni valamiért, amiért eddig nem szoktunk, de valamikor el kell kezdeni, és ez most jött el, jobb most túllenni rajta, amíg a költség behatárolható. Ugyan lényegesen drágábbak lesznek a karbonszennyező termékek és szolgáltatások, ha a karbonárazás egyensúlyi szinten beépül az árakba, és rövid- és középtávon rosszabbul fogunk élni miatta, de alkalmazkodni fogunk. Cserébe megnyerjük a minőségi élet lehetőségét a gyermekeink és az unokáink számára. Hívnunk kell tehát a pincért és kérni az ebédszámlát: „Főúr kérem, fizetek!”.
Tóth Levente, Urbaniqe
Forrás: Portfolio
Euro Árfolyamok
A globális felmelegedés nem csupán az első számú környezetvédelmi kihívás, amivel ma szemben állunk, de egyike a legfontosabb témáknak, ami az egész emberiséget érintik…Mindenkinek ki kell vennie a részét abból, hogy felhívjuk a figyelmet a globális felmelegedésre és a problémákra, amelyekkel emberként szembe kell néznünk, hogy bolygónk jövője számára fenntartható környezetet érjünk el.
