– Tehát környezettudatos szeretne lenni és részt akar venni a zöld-programban? – kérdezte az hivatali zakót viselő férfi és elmosolyodott. Amolyan hivatali mosoly volt, begyakorolta. – Tudja, hogy miért zöld?
– Persze, az egy szín.
– Úgy van, szóval jelentkezni szeretne?
– Jó lenne – bólintott a nő. Harminc felé járhatott. – Láttam azokat a szörnyű képeket és a videókat. Jaj, az a sok műanyag! Meg a jegesmedvék. Nem is vagyok képes megnézni azokat a fotókat. Egyáltalán élnek még jegesmedvék?
– Már nem nagyon. Csak állatkertben.
– Na, tessék! Akkor miért teszik ki azokat a képeket? Csak ijesztgetik az embert!
– A jegesmedvék szenvedése ikonikus.
– Az milyen?
– Fájdalmas. De térjünk vissza a tárgyra, jó?
– Milyen tárgyra?
– Hát a környezettudatosságra, hiszen erre jelentkezett, nem?
– Ja, de. Környezettudatos akarok lenni.
– Ez nagyon kedves öntől, és a Föld előre is köszöni az áldozatkészségét.
– Szívesen.
– Tehát. Elsőként azt kellene eldönteni, hogy melyik fokozatot szeretné vállalni?
– Hú! Hány fokozat van?
– Három. Az első a leggyengébb.
– A harmadikat.
– Értem, de azért ezt gondoljuk át szépen előtte.
– Mit kell ezen átgondolni? Környezettudatos leszek és kész. Szegény medvék, akik ikonikusan szenvednek. Ez borzasztó lehet!
– Hölgyem, figyeljen ide! Elmondom, hogy miről van szó, és majd utána eldönti, hogy mit vállal. Ez így fair. Tudja, visszavonni a besorolást már nem lehet. Az emlékek, azok emlékek, nehezen írthatók ki. Biztosan vannak önnek is régi fájdalmas emlékei, amiket soha nem fog elfelejteni.
– Hát, ja. Van egy pár.
– Na, tessék, ezek is ilyenek leszenek az eljárás után.
– Ó!
– Bizony.
– Tulajdonképpen milyen eljárásról van szó? Valamilyen oktatásról volt szó a prospektusban.
– Igen. Élmény alapú oktatásról.
– Húha! Az meg milyen?
– Erőteljes, és hatékony. Az eljárás befejeztével eszébe sem jut majd nejlonzacskót használni, inkább az ingéből tép ki egy darabot, hogy hazavigye a boltból a zsömlét. Nem fog autóval közlekedni, ha gyalog is mehet, nem égeti a villanyt, nem eszik brazil epret, nem dob ki tonnaszám műanyag hulladékot. Ilyesmi.
– Ez kell nekem! És mindez egy pár perc alatt? Ezt írja a prospektus.
– Így van. Befekszik abba a gépbe – mutatott a férfi a háta mögött álló leginkább fogorvosi székhez hasonlító szerkezetre – és pár perc alatt megkapja az élményt, ami meggátolja, hogy valaha is úgy bánjon a környezetével, ahogy eddig bánt.
– Csúcs! És milyen élményt kapok?
– Ikonikust.
– …?
– Megkapja a jegesmedve élményét.
– De én nem vagyok jegesmedve, még csak nem is hasonlítok rá.
– Ez szembeötlő számomra is.
– Akkor hogy?
– A programot ez nem zavarja, megkapja azt, amit a jegesmedve érez. Éhezni fog évekig. Gyötrő, iszonyatos éhség lesz.
– Évekig?
– Igen. Ebben az eljárásban az a legjobb, hogy pár perc alatt évtizedek emlékét lehet beletáplálni az agyába. Jó mi?
– Nem tudom.
– Ha környezettudatos akar lenni, akkor jó, higgye el! Szóval éhezni fog. Iszonyatosan. Egyre csak fogy, nem lesz élelem, nem lesz hová mennie. Órákig, erejét megfeszítve úszik majd, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt, de nem fog találni sehol. Aztán erejét megfeszítve úszik még egy kicsit és végül megfullad.
– Mi?
– Ahogy mondom, elsüllyed a vízben és vége.
– Juj!
– Juj, mi? Aztán lesz olyan, hogy egy nejlonzacskó szorul a fejére és úgy kell élni egy ideig, aztán meghal.
– Megint?
– Persze. Lesz néhány. Széndioxid mérgezés, füstmérgezés, éhhalál.
– De ez szörnyű!
– Hát, ha környezettudatos szeretne lenni kiskegyed…
– Én azt hittem, hogy kapok egy prospektust, amiben le van írva, hogy mit hogyan kell csinálni.
– Ó, hölgyem, sajnos az nem működik. Száz év óta hiába gyártanak prospektusokat. Egyszerűen nem hatékony. De hát ez érthető.
– Én nem értem.
– Sejtettem. A helyzet a következő. Az ember egy igencsak önző állatfaj. Ez van. Letagadhatjuk, de attól még igaz.
– Én nem vagyok önző.
– De. Ösztönlények vagyunk, mint egy papucsállatka. Arra megyünk, amerre fény és táplálék van. Addig megyünk oda, amíg lehet, és csak akkor hagyunk fel vele, ha a fény bánt és a táplálék mérgez. Addig esélyünk sincs, hogy mást tegyünk. Ebben segít a program. Ha átél néhány kipusztulást, éhhalált, degenerálódást, szenvedést és még több szenvedést, és rájön, hogy ezt néhány szokás megváltoztatásával meg lehet előzni, na akkor talán másképpen viselkedik majd. Sajnálom, de a valódi környezettudatosságnak a tapasztalás az ára. Amíg nem fullad meg egy tengerparton a papírzacskók és gumipapucsok között, addig nem nagyon fog mérlegelni, hogy vegyen-e egy újat, ha a régi elkopott. Azt pedig kidobja. Hiszen elviszi a szemetes, az meg ugye kit érdekel, hogy a szemetes hova viszi? De ha a torkán akad egy szívószál vagy egy pet-palack és emlékszik a fulladásra, na, talán akkor majd meggondolja, hogy hova dobja ki a kiürült ásványvizes műanyagot.
– Én nem akarok meghalni!
– Nem fog. Csak a szenvedés és halál emléke lesz a magáé. Vidáman élhet tovább.
– Hogy lennék már vidám ezek után?
– Hát igen. Ez jogos kérdés. De maga akar környezettudatos lenni. Én szóltam előre.
– És a második fokozat?
– Az enyhébb. Ott csak látja majd a következő generációt éhezni, elkorcsosulni, nyomorogni. Látja majd, ahogy a gyereke fulladozik, ahogy páran, úgy néhány millióan meghalnak, elviszi őket az árvíz, a tájfun, a szárazság, a hideg, a meleg. Látja majd a klíma menekültek végláthatatlan táborát. De ne aggódjon, itt nincs személyes halál és szenvedés, csak a másokét látja. Ki lehet bírni.
– És ez működik?
– Kicsit. Az a helyzet, hogy az ember boldogan elfelejti azokat a rossz emlékeket, amiket el tud felejteni. Így működik az agy. De talán majd szelektíven gyűjti a szemetet, vesz egy biciklit, és talán egy vászonszatyrot is, hogy azzal járjon közétbe. De persze elmegy kirándulni azt autójával és eszébe sem jut, hogy mibe kerül a Földnek az, amikor brazil epret eszik.
– Brazíliában van eper?
– Ha nincs még, majd lesz.
– Ez nem hangzik azért olyan rosszul.
– Persze. Nem fáj annyira az eljárás, és nem is zavar annyira senkit. Pár év és elfelejti ez egészet, aztán ha megint környezettudatos akar lenni, majd újra bejön hozzánk. De ne aggódjon, ettől aztán nem fog rosszul aludni élete végéig.
– Aha. És az első?
– Az a legkellemesebb. Az valójában egy prospektus, amit betáplálunk az agyába. Amolyan „ezt kéne tenni” táblázat. Na ez aztán tényleg nem okoz majd problémát magácskának. Meglát egy nejlonszatyrot, és tudni fogja, hogy hova dobja ki. De persze, ha nem oda dobja, akkor sincs semmi baj.
– Hú! De legalább tudom, hogy mit kell tenni.
– Na ugye, milyen jó kis program ez? Okosabb lesz egy másodperc alatt, és nincs fájdalom, nincs kényelmetlenség.
– Igen. Tetszik. Maga melyiket javasolná?
– Azt hiszem, jobb, ha nem válaszolok őszintén.
– De én megkérem rá!
– Nem fog örülni.
– Nem baj.
– Jól van. Szerintem az első kettő nem ér semmit.
– Istenem, miért?
– Mert megengedi az önáltatást, és az a világ mérge.
– Ezt most nem teljesen értem.
– Nem is csodálom, maga még nagyon fiatal.
– Most lehülyéz?
– Dehogy. Csak arra utaltam, hogy vannak bizonyos dolgok, amik csak idővel válnak érthetővé, és akadnak olyanok is, amik sohasem válnak azzá. Az önáltatás ilyen. Bármeddig gyakorolhatjuk, amíg nem érint minket közvetlenül a baj, addig szabadon és boldogan hihetjük azt, hogy nincs baj. Vegyük például a gyerekeket. Magácskának van?
– Van egy fiam.
– Remek. Akkor magácskának kötelezővé tenném a harmadik fokozatot.
– Juj, ne mondjon már ilyet!
– Látja! Azonnal tiltakozik, mert azt hiszi, hogy nem lesz baj. Hogy a fia generációja majd békében él és nem lesz zacskó a fején és strandpapucs a torkában.
– Miért, lesz?
– Lesz bizony, azt garantálom. Persze, ha most megtapasztalná, hogy milyen élmény az, hát nem is tudom… másképp élne. De nyilván itt semmi sem erőszak, nem kényszeríthetem semmire, pláne arra nem, hogy saját bőrén tapasztalja meg azt, ami a világban történik. Nem vagyok én szadista barbár.
– Még jó, hogy nem kényszerít rá.
– Ugye, milyen jó fej vagyok?
– Nem is tudom.
– Az a baj, hogy én sem tudom. A legszívesebben mégiscsak kényszeríteném.
– Még jó, hogy nem teheti.
– Igen. Még jó. Én is utálom magam, de nincs más lehetőségem.
– De miért?
– Mert én már megcsináltam a hármast. Bárcsak ne tettem volna.
– Bárcsak?
– Bárcsak.
– Jobb lenne önáltatni?
– Talán jobb. Nekem nincs gyerekem, amíg élek csak kihúzza valahogy még a Föld. Utánam pedig jöhet a vízözön. Szó szerint. Na, hányas fokozat lesz?
– …
– Gondolja át és jöjjön vissza később! Talán szerencséje van és én már nem leszek itt, addig pedig fogadjon el tőlem egy prospektust. Ebben részletesen le van írva, hogyan kell környezettudatos életet élni. Ez is segít. A lelkiismeretén biztos.
Forrás: Varga Lóránt – https://facebook.com/naplorant
Korábban:
A tanár 2089
Nyugdíj 2048
Házassági tanácsadó 2066
Családtervezés 2080
Kvóta 2053
Az a helyzet, hogy esett a hó… (csökkentsük a föld lakosságát… )