“Korunk Galilei-esete!” – utalt a téves tiltás történelmi súlyára Suenens bíboros
Épp ma van az évfordulója, hogy VI. Pál pápa kiadta (talán némiképp dacból is) a fogamzásgátlást tiltó Humanae Vitae enciklikát, miután pár hónappal korábban, 1968-ban sorolta az ENSZ a fogamzásgátlást az emberi jogok közé a tavaszi világkonferencián Teheránban.
51 évvel ezelőtt még az általa összeállított tudósbizottság nagy többséggel meghozott döntését is elvetve VI. Pál pápa a Humanae Vitae kezdetű körlevelében megerősítette minden “mesterséges” születésszabályozás vatikáni tiltását.
Az ökológiai lábnyom számítások szerint az emberiség épp ekkortájt érte el a 100%-ot a Föld megterhelésében. A katolikus egyházvezetés újabb Galilei-esetként ismét semmibevette a tudományos gondolkodást. Azonban az emberiség túlnépesedésének korszakában ennek sokkal súlyosabb földi következményei vannak, mint annakidején a vitának, hogy az űrben mi kering mi körül.
A Humanae Vitae érvelését alkalmazva természetellenes és erkölcsileg megengedhetetlen egy virág illatát élvezni, ha orrunk nem érinti meg a porzót is és a bibét is és nem visz át virágport egyikről a másikra – hiszen az illat ’természetes’ funkciója rovarok stb. odavonzása a megporzás érdekében, mint ahogy a szex funkciója a spermiumoknak a petesejt közelébe juttatása.
Gaia Földanya érdekes trükköket vet be a túlnépesedés ellen: pl. a zsúfoltság okozta stress és az ételünkben, levegőnkben, vizünkben belénk kerülő szennyezés a XX. század folyamán egyötödére csökkentette a férfiak átlag spermaszámát.
Noha 1968 egy szexuális forradalom kora is, a közgondolkodásban ill. a róla szóló írásokban nincs szó a termékenységről. Pedig (nem a szóbeszéd, hanem) a tények szintjén ez 1968 legjelentősebb és megállíthatatlan hatása.
Nézd meg a “World population growth 1700-2100” ábrát ezen a linken lévő tanulmányban. A vörös vonal csúcsa világosan mutatja 68 döntő történelemformáló hatását: az embert egyre inkább elértéktelenítő élőerő-gyártás sebessége ekkor tört meg.
Mintha hurrikán söpört volna végig az egyházon. 1968, a nyugtalanság éve volt. A nyár megtévesztő csöndjét égzengésként töri meg a Rómából érkező hír. Július 25-én VI. Pál pápa kihirdeti Humanae vitae kezdetű enciklikáját, olyan válságba taszítva ezzel a katolikus egyházat, melyet azóta sem hevert ki, folytatva a vitát a mai napig, pedig az ökológiai hatása is teljesen tisztán látszik. A túlnépesedés – akárhogy is vizsgáljuk – megöli ezt a civilizációt.
Egyház és szex ‘68-ban. Ezzel a címmel közöl értékelést az enciklikáról Gernot Facius a német Die Welt című napilap internetes kiadásában (www.welt.de, 2008. július 25.).
„1968, a nyugtalanság éve. A nyár megtévesztő csöndjét égzengésként töri meg a Rómából érkező hír. Július 25-én VI. Pál pápa kihirdeti Humanae vitae kezdetű enciklikáját, olyan válságba taszítva ezzel a katolikus egyházat, melyet azóta sem hevert ki. A körlevél megtiltja, hogy a hívek „művi” fogamzásgátló eszközöket használjanak, és elítél minden olyan cselekedetet, amely a nemi aktus előtt, közben és után kimondottan az utódnemzés megakadályozására szolgál. Soha, a legsúlyosabb okból sem szabad valamely jó érdekében rosszat tenni, még akkor sem, ha a szándék egyének, családok vagy társadalmak általában vett javának védelme vagy előmozdítása. „Prófétai szó – mondják még ma is a pápa védelmezői –, amely a házasság szentségét óvja és a nő méltóságának tiszteletére szólít fel”.
Mintha hurrikán söpört volna végig az egyházon. A pápától nem csak a mindig is gyanús kritikus teológusok távolodnak el, hanem hangot adnak ellenérzéseiknek eladdig rómahű papok és püspökök is, Európában éppúgy, mint Amerikában és Afrikában. Nem csak az „erkölcsi fegyelem általános fellazulására” való – önmagában még helytálló – figyelmeztetés miatt, hanem azért, mert a körlevél túlhangsúlyozza a házastársi kapcsolatok biológiai vonatkozásait, amelyeket etikai szempontból normatívnak tekint. És, miként egy amerikai tiltakozó levélben olvasható, „úgyszólván semmibe veszi olyan emberek millióinak méltóságát, akik a megfelelő táplálkozás és neveltetés legcsekélyebb esélye nélkül jönnek világra”.
A katolikusok felzúdulása érthetetlen volna a „tabletta-enciklika” előtörténete nélkül. A II. Vatikáni Zsinat záró szakaszában három neves zsinati atya, a kanadai Léger és a belgiumi Suenens bíboros, valamint az agg Maximosz pátriárka 1964-ben energikusan szólal fel amellett, hogy az új tudományos felismerések fényében „gondolják újra” a „mesterséges” fogamzásgátlás bűnös voltát kimondó katolikus tanítást. Mindhárman szembefordulnak azzal a szemlélettel, amely különbséget tesz a házasság „fő célja” (az utódnemzés) és „járulékos céljai” (a házasfelek szeretete és közössége) között. A legélesebben a nyolcvanhét éves pátriárka fogalmaz: „Nem jogos-e vajon az aggodalom, hogy bizonyos nézetek elavult gondolkodásmódból fakadnak, és talán olyan emberek agglegény-pszichózisának termékei, akik nem mozognak otthonosan az életnek ezen a részterületén?” A pátriárka óva int attól, hogy megtagadjunk egy sarkalatos erényt, az okosságot, hiszen ez minden erkölcs mércéje. Úgy látja, szakadék tátong az egyház hivatalos tanítása és a keresztény házaspárok túlnyomó többségének azzal ellentétes gyakorlata között. Léger-vel és Suenensszel együtt sajnálja, hogy a hívők konfliktusra kényszerülnek az egyház törvényével és nem élhetnek a szentségekkel. „A hallgatóság megtapsolja Maximoszt, de a vita befejeztével a pápa magához ragadja a döntést. A javaslatot előkészítő bizottság nem hoz egyhangú döntést, de a többség szerint a házasságot »egyetlen egészként« kellene felfogni, a felekre hagyva a döntést arról, hogy hány gyermeket szeretnének. A fogamzásgátló szerek ellen nincsenek meggyőző erkölcsi érvek. Elítélésükhöz csak egy kisebbség ragaszkodik, nehéz döntés elé állítva VI. Pált: ha az egyház megváltoztatja véleményét, akkor a oda pápai tekintély. A pápa a kisebbséghez csatlakozik, és ezzel, az eseményekre 1993-ban visszatekintő Lehmann bíboros szerint, nem csak a bizottsági többség tekintélyét tépázza meg, hanem az igazság megtalálásának a zsinaton begyakorolt kollegiális formájával is szakít.”
Indiszkréció folytán Németországban 1967-ben nyilvánosságra kerül a Vatikán által titokban tartott kisebbségi szakvélemény. „Hályog esett le a szememről” –vallja később a zsinati teológus, Hans Küng. – Kiderült ugyanis, hogy a tét nem a »tabletta«, hanem a pápa presztízse, „a folytonosság, a tekintély és a tévedhetetlenség”, saját tanítóhivatalának csalatkozhatatlansága, melyet római tanítás szerint a Szentlélek szavatol. A végső bizottsági szavazásról egyébként hiányzik egy neves tag: a krakkói Karol Wojtiła, aki azonban buzgón küldözgetett leveleivel a konzervatív álláspontot támogatja. Ugyanő II. János Pál pápaként, megválasztása után három héttel, 1978 októberében az Osservatore Romano hasábjain kiáll „a Humanae vitae enciklika igazsága” mellett. Ugyanígy tesz utódja, XVI. Benedek is.
Közvetlenül az enciklika megjelenése után még vannak engedetlen püspökök. A belga püspöki kar kijelenti, hogy a katolikusokat nem kötelezi a nem tévedhetetlen dokumentum: „El kell ismernünk – írják –, hogy az új élet továbbadásának megfelelő időpontjáról a szülők döntenek, s hogy e döntésüket Isten színe előtt kell meghozniuk”. Kivált kényes a helyzet Németországban, ahol évek óta folyik a vita arról, hogy milyen mértékben kötelezőek a tanítóhivatal „hiteles” megnyilatkozásai, ha azok nem „tévedhetetlen” döntésekként igényelnek feltétlen elfogadást. A Német Püspöki Kar elnöke, Döpfner bíboros, a pápai bizottság egyik vezetője, aki előzőleg a felelős szülői magatartásról szóló – a bizottsági többség felfogását képviselő – szöveget átnyújtotta a pápának, hamar felismeri, mekkora bizonytalanságot kelt majd Németországban a „tabletta”-tilalom. Az NPK általa kezdeményezett ún. „Königsteini nyilatkozata”, az egyházi diplomácia mesterműve, egyrészt a VI. Pál definiálta tanítás elfogadása mellett foglal állást. Másrészt azonban óvatosan megemlíti sok katolikus aggodalmát: „Felmerül körükben a kérdés, hogy a tanbeli hagyomány e kérdésben kényszerítően indokolja-e az enciklikában meghozott döntést, s hogy a házasságnak és megvalósításának bizonyos, újabban különösen hangsúlyos szempontjai nem tüntetik-e föl problematikusnak a születésszabályozás módszereinek vonatkozásában meghozott döntést.” Ezután következik a legfontosabb mondat: „Aki úgy véli, így kell gondolnia, annak lelkiismeretesen meg kell vizsgálnia, hogy vajon –szubjektív gőgtől és elsietett tudálékosságtól mentesen – képes-e felelősen képviselni álláspontját Isten ítélőszéke előtt”. Noha az elővigyázatosság és az árnyalt fogalmazás dacára a nyilatkozat 1968. augusztusa 30-a óta az engedetlenség aktusaként terheli meg a német püspökök Rómához fűződő viszonyát, Döpfner büszke „Königsteinre”. Pedig 1976-ban bekövetkező haláláig megaláztatásokat kell elviselnie: „Döpfner tűnjön el, hogy katolikusok maradhassunk” – mázolják házára.
„Már a hetvenes évek második felére láthatóvá vált, hogy – a katolikus összeesküvés-elmélet kiötlőinek állításával szemben – nem a II. Vatikáni Zsinat reformjai okozták az egyháztól való elvándorlást” – szögezi le a cikkíró. – „Egy, az amerikai Andrew Greeley vezetésével alakult kutatócsoport tényekkel igazolta, hogy a fogyatkozás oka az egyházi szexuáletika elutasítása és a pápai vezetés hitelességének eróziója”. Az európai kutatások hasonló irányba mutatnak. „1968, a nyugtalanság éve, amikor diákok vonultak ki az utcára és szovjet páncélosok tiporták el a prágai tavaszt, a katolikus egyházban is fordulópont” – zárja elemzését a Die Welt publicistája.
Az osztrák Die Furche 2008/30. számában Johannes Huber nőgyógyász, a Bécsi Egyetem hormonspecialistája és a reprodukció kérdéseivel foglalkozó orvos-kutatója, egyszersmind teológiai doktor, aki az 1970-es években König bíboros titkára volt, annak az alapmeggyőződésének ad hangot, hogy a születésszabályozás mellett szóló érvek nem okvetlenül fejeznek ki hedonisztikus, élvezetelvű világképet.
„A II. Vatikánum és az utána következő évek szellemiségét az a lelkipásztori gond hatotta át, hogy a keresztények hogyan tanúskodhatnának hitükről a mindennapi élet valósága közepette egy addig nem tapasztalt sebességgel differenciálódó világban.” A bécsi püspöki palotában a König bíboros és segédpüspökei között zajló asztali beszélgetések egyre-másra ezt a kérdést járták körül. Közben többször szó esett a fogamzásgátlás problematikájáról is.
„A születésszabályozás orvostörténeti szempontból nem a hedonista világkép következménye, amint azt 1968 után – tévesen – az egyházi tudományosság számos képviselője is vélte, hanem humanista gyökerű érzelmi reflexből adódott. Egy amerikai nagyiparos felesége, Margaret Sanger a világban tett utazásai egyikén, a túlnépesedett Indonéziában elképzelhetetlen mértékű szegénységgel és gyermekhalandósággal szembesült. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tervet dolgoz ki a botrányos helyzet felszámolására. Ő kezdeményezte azt a kutatást, amely a hormonális fogamzásgátlás módszerének kifejlesztését célozta.”
Európában és az Egyesült Államokban a tabletta másfajta nehézség leküzdését szolgálta. A női emancipációja akkor vált lehetségessé, amikor a nő immár részt vehetett a döntésben arról, ami egyedül az ő felelősségét, idejét és fáradozását igényelte – ti. a terhességről és a kisgyermek neveléséről. Korábban ezt főként a férfi döntötte el, pár percnyi aktus során – a többit a nőre hagyva. A döntésben való részvétel jogának vitathatatlansága akár teológiailag is megalapozható; a tabletta kompromisszumos megoldás.
„A felebaráti szeretet parancsával más, a születésszabályozás mellett szóló érvek is összhangban vannak: ahol túl magas a születések száma, ott, főként a szociálisan hátrányos helyzetű családokban, nem szavatolható sem az anyagi ellátás, sem az oktatás, de a szülői gondoskodás megfelelő mértéke sem.
A születésszabályozást támogató jogos aggodalmak ellen felhozott érv: a kategorikus lemondás mindenről, ami beleszólhat az élet keletkezésébe, csak üggyel-bajjal, s nem is egyenesen vezethető le a kinyilatkoztatás forrásaiból, azaz a Bibliából és a hagyományból. Sokaknak azonban, akik nap mint nap lelkigondozókként kell együtt dolgozniuk emberekkel, főként az tűnt lehetetlennek, hogy e teológiai megfontolásokat elfogadtassák az érintett asszonyokkal, akiknek egész egyszerűen sem megfelelő lakóhelyük, sem pénzük nem volt további gyermekek vállalásához. Számos, a lelkipásztori munka terhét és hevét hordozó, rendszeresen a gyóntatószékben ülő papnak át kellett élnie, hogy hívő és gyakorló keresztények voltaképp nem tudnak mit kezdeni a fogamzásgátlás tilalmával. E pasztorális szakítópróba során tehát a végső döntést az ember belső középpontjára ruházták át: ahol egyedül van Istennel, és amelyet a II. Vatikáni Zsinat a „lelkiismeret” szavával jelöl. A lelkiismeret tekintélye pedig fölötte áll a törvénynek. Ez a lelkipásztori empátia hívta létre a – hasonlóan több más püspöki kar megnyilatkozásához – az osztrák püspökök „Mariatrosti nyilatkozatát”, amely mindazonáltal nagyrészt a vatikáni érvelés megértésére és elfogadására törekedett.
De honnét származik maga az érv, mely szerint a fogamzásgátlás összezavarja Isten tervét, s ezért a tablettát meg kell tiltani? A forrást azok a tudományos munkák jelentik, amelyeket egy fiatal teológus, Karol Wojtiła tett közzé Krakkóban, és amelyekben úgy mutatja be a fogamzásgátlást, mint az életadás isteni folyamatával összeegyeztethetetlen beavatkozást. Ugyanígy érvelt később pápaként is Donum vitae kezdetű enciklikájában az utódnemzéshez nyújtott segítség módozatai ellen. Wojtiła mint zsinati atya elérte, hogy a fogamzásgátlásról ne a zsinat szavazzon – ez esetben a tabletta kapott volna többséget –, hanem egy közvetlenül a pápának alárendelt bizottság, amelynek ő maga nemcsak bíborvörös, hanem szürke eminenciása is volt. „Wojtiłának elvben talán igaza lehetett: a keresztényeknek hihetetlenül fontos és messze tekintő feladata lett volna, hogy kérlelhetetlen védelmezői legyenek az életnek, az első pillanattól a halálig. Mindenesetre olyan faladat ez, amely e világon csak távlati célként érvényes posztulátum, és amely az ember létezés ellentmondásossága közepette ismételten helyt kell, hogy adjon a jóságnak és a toleranciának.”
Ezzel az ironikus-drámai címmel közölt megemlékező interjút a Deutschlandradio 2008. július 25-én (vö. internetes kiadás: www.dradio.de). A kérdező, Stephan Karkowsky a „Remény csillaga” (Stern der Hoffnung) nevű AIDS-segélyszervezet alapítóját, Peter Eicher svájci katolikus teológust, egykori paderborni professzort faggatja a HV hatásairól.
Karkowsky szerint a diáklázadások évében kibocsátott körlevél a szexuális forradalom megfékezését tűzte ki céljául. Miért nem oldotta fel az egyház azóta sem az óvszer tilalmát? S hogyan egyezteti össze katolikus hitét Eicher professzor azzal, hogy brazíliai szegénynegyedek lakói közt óvszert oszt szét? Válaszában a teológus kifejti: kötelessége, hogy védelmezze azokat, akiknek elmondhatatlan szenvedésben van része a HIV-betegség és következményei miatt. „Az ősi, hagyományos tanítás szerint minden katolikus köteles tiszteletben tartani embertársai életét mint legfőbb értéket. Ha ennek az egyházi tanítóhivatal erkölcsi normái ellentmondanak, akkor katolikus felfogás szerint is kötelességünk, hogy saját lelkiismeretünknek engedelmeskedjünk, itt tehát semmilyen nehézséget nem látok”. Érdemes persze megfontolnunk: a kereszténység már az ókortól kezdve annak köszönhette rendkívüli ütemű terjedését, hogy merőben másképpen viszonyult az emberi testhez, mint az ókor vagy a reneszánsz embere. „A párkapcsolatra összpontosított, és minden játékos lehetőséget a művészetre és a szublimációra bízott –nem pedig a szexualitásra. A gyermekszerelem és a homoszexualitás a keresztények szemében nem tartozott többé az emberi létezés lehetőségei közé. Sikert arattak, mivel az ókor emberét megbűvölte az új vallás totális világnézete, amely az életet a teremtés kezdetétől az idők végezetéig szolgálatra fogta: a szabadság szolgálatára, de éppígy a szociális felelősség szolgálatára is.” A szexualitás új felfogásának számos előnye volt: a nő bizonyos mértékű emancipációja – a férfinak éppoly kevéssé van joga a nő puszta „használatához”, mint fordítva –, és részleges egyenjogúsága. Az újkorban, a tabletta megjelenésével új helyzet állt elő: az embernek most lehetősége van arra, és felelős is azért, hogy maga tervezze meg családját, és úgy bánjon testével, hogy tudja, mikor akarja a termékenységet és mikor nem. Ettől megriadt az egyház egy része, a kisebbség. 1968-ra már elterjedt a tabletta. „Létezett katolikus ‘68 is, a szabadság jegyében. Ezért kezdtem teológiát tanulni a II. Vatikáni Zsinat után – hiszen átélhettem a testvériséget. Az új szituáció sokakat megrémített, többek közt egy Wojtiła nevű urat is, aki tagja volt a tabletta sorsáról tárgyaló, VI. Pál-féle bizottságnak.”
A pápa a kisebbségnek engedett, ami már akkoriban megrémítette az egyházközségek jelentős részét. Emlékszem, hogy amikor megjelent az enciklika, épp autóban ültem, s a híreket hallgatva rögtön azt mondtam: vége a pápa hatalmának a nemi erkölcs fölött. Így is lett. Ez Németországban örvendetes következményekkel járt: a püspökök felelősen cselekedtek, Döpfner bíboros Karl Rahnerrel együtt nyilatkozatot fogalmazott meg, melyet a püspökök aláírtak. A „Königsteini nyilatkozat” szerint egy katolikus akkor is üdvözülhet, ha lelkiismerete szerint más utat jár, mint amelyet a tanítóhivatal előírt.
Az UNAIDS, az ENSZ AIDS-ért felelős, kiváló munkát végző szervezete ma a szerencsétlenség egyik forrásának tekinti a katolikus egyházat. Ennek oka az, hogy a favellákban, a világ nyomornegyedeiben, a katolikus városokban vonakodnak az óvszertől – nem szeretik, noha az AIDS szempontjából döntően fontos volna, tablettára pedig nincs pénzük –, s közben az egyházra hivatkoznak. „A statisztikák persze nem szólnak arról, hogy hány millió ember halt meg rettenetes körülmények között e miatt az erkölcsi nyomás miatt. Csak tapasztalatból mondhatom, hogy kedves Saõ Paolo-i ügyfeleink a város alvilágában mindig azzal vágtak vissza, amikor mondtuk nekik, hogy ne öldököljenek össze-vissza: nem, nem, a pápa tiltja az óvszert. Világos persze, hogy az ilyen körökben nem szívesen használnak óvszert.
Benedek pápa, az egykori Ratzinger bíboros mérsékeltebb volt, mint Wojtiła úr. Volt fogalma az engedékenységről. Főként azt szorgalmazta, hogy ne küldjék pokolra az embereket. Szép cikkeket írt a pokoltól való félelem enyhítésére. A későbbiekben viszont, amikor 1998-ban és utána nagy viták folytak a német parlamentben, már egyértelműen a keményvonalasok közé sorolt, szembefordulva a Német Püspöki Kar vezetőségével. A szigornak ennyiben nagy hagyománya van nála, s ma már elmondhatjuk, a világidegenségnek is. Húsz éve dolgozom együtt HIV-pozitív és AIDS-ben szenvedő emberekkel. Azt hiszem, jól ismerem világukat. Arns bíborossal együtt megpróbáltuk rábírni a Vatikánt, hogy becsülje többre az élethez való jogot, mint a védekezés mechanikus eszközeitől való félelmet. 1998 óta, amikor az AIDS ismertté vált és kiderült, hogy egy vírusra vezethető vissza, az óvszerhelyzet gyökeresen megváltozott. Katolikusokként ma teljes felelősséggel kell védelmeznünk embertársainkat. Nem én vagyok a Jóisten, nem vezetek listát a bűnök fajtáiról. De biztos vagyok benne, hogy az óvszer tilalma az élet védelme ellen szól, és ez tragikus, rettenetes.”
Mi volna – kérdi Karkowsky –, ha a Vatikán hirtelen megváltoztatná véleményét és engedélyezné az óvszert, netán a tablettát is. Mennyi idő kellene ahhoz, hogy a védekezési tilalom kimenjen az emberek fejéből? Eicher válasza: „A katolikus egyház sajnos nem mindenható. A kényszert sem szabad túlbecsülnünk, hiszen, mint említettem, az emberek nem szívesen használnak óvszert, a szegény rétegek pedig egyáltalán nem – hiszen megvenni sem tudják. Az AIDS leküzdése, ami csak óvszerrel és gyógyszerekkel lehetséges, nagyon hosszan tartó munka lesz. Csak azt mondhatom, hogy ahol mi dolgozunk, és ahol az óvszert az iskolában tanítják – Brazíliában kötelezően, (…) – ott az AIDS jelentős mértékben visszaszorul. Ha ezért a katolikus egyház megdorgálja az államot, ő felel érte. S nem tudom, hogyan vállalhatja ezt a felelősséget Isten és az emberek előtt.”
A fogamzásgátlás tiltását (ld. Humanae Vitae enciklika) a katolikus templombajárók se tartják be.[1] Bár Ferenc pápának volt már olyan megnyilvánulása, hogy „a katolikusoknak nem kell nyulak módjára szaporodnia”, elődjének a püspöki kollegalitás félresöprésével, önkényesen, valószínűleg dacból (az ENSZ pár hónappal korábban sorolta az emberi jogok közé a fogamzásgátlást) hozott döntését még nem tudta hivatalosan megváltoztatni.
De ahol nem biztosítja a közhatalom a fogamzásgátlás eszközeit és tudását minden állampolgára számára ingyenesen, ott ez a jog csupán papíron létezik. Sokat segít, amikor a klímatudatos emberek a saját életvitelük karbonsemlegesítéséhez QFPC™ kreditet használnak fel, amivel egyben segítik a fogamzásgátlást nélkülöző szegény nők százmillióit is (https://qfpc.bocs.eu).
[1] https://www.guttmacher.org/religion-and-family-planning-tables
Rampasek, László A.
Források: Mérleg digest, BOCS