A tudás és a tagadás harca – Mit tehetünk a közös jövőnkért?

Képzeljünk el egy világot, ahol a repülőgépeket úgy tervezik, hogy figyelmen kívül hagyják az aerodinamika törvényeit, mert „csak egy elmélet”. Ahol a hidakat építők elutasítják a fizika számításait, mert „túl bonyolultak”. Abszurdnak hangzik? Pedig pontosan ezt tesszük, amikor bolygónk legsürgetőbb problémáival szembesülünk.

A Népszava hasábjain nemrég megjelent “A nem tudás lázadása” című cikk éles képet festett arról a jelenségről, ami mindannyiunk életét befolyásolja: az irracionális tagadás térnyeréséről. De miért éppen most, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a tiszta gondolkodásra?

Amikor az érzelmek felülírják a tényeket

Mindannyian ismerjük azt az ismerőst, aki minden Facebook-posztban megtalálja a “valódi igazságot” a klímaváltozásról, vagy azt a rokont, aki szerint a túlnépesedés “csak egy mítosz”. De mi áll e jelenség hátterében?

Az emberi agy szereti az egyszerű válaszokat. Amikor szembesülünk azzal, hogy bolygónk klímarendszere veszélyes ütemben változik, vagy hogy jelenlegi életmódunk fenntarthatatlan, két választásunk van: szembenézni a kellemetlen valósággal, vagy tagadni azt. A tagadás kényelmes menedék – nem kell változtatnunk szokásainkon, nem kell félnünk a jövőtől.

De ahogy egy betegség sem gyógyul meg attól, hogy figyelmen kívül hagyjuk a tüneteket, úgy bolygónk problémái sem oldódnak meg a tagadás révén.

A tét nem kicsi

Amikor a klímaváltozásról, fenntarthatóságról vagy túlnépesedésről beszélünk, nem elvont fogalmakról vitatkozunk – a saját és gyermekeink jövőjéről van szó.

A globális felmelegedés már most érinti mindennapjainkat. Szélsőségesebb időjárás, váratlan aszályok és árvizek, mezőgazdasági termeléskiesés. Mindez nem egy távoli jövő forgatókönyve – ez a jelen.

A fenntarthatóság kérdése sem csupán „zöld álmodozás”. Az elmúlt száz évben több erőforrást használtunk fel, mint az emberiség egész korábbi történelme során. És a természet nem végtelen bank, ahonnan korlátlanul meríthetünk.

A túlnépesedés pedig olyan téma, amit sokan tabuként kezelnek, pedig központi szerepet játszik minden más környezeti problémában. Bolygónk erőforrásai végesek, és 8 milliárd ember jelenlegi fogyasztási szokásait egyszerűen nem tudja kiszolgálni.

Miért nem hallgatunk a tudományra?

A tudomány nem tökéletes, de a legjobb eszköz, amit az emberiség kifejlesztett a valóság megismerésére.

A tudományos módszer lényege, hogy folyamatosan kérdőjelezzük meg és teszteljük elméleteinket – a cél a minél pontosabb megismerés.

Mégis, sokan úgy tekintenek a tudományra, mint egy véleményre a sok közül. Mint valami, amit elfogadhatunk vagy elutasíthatunk, attól függően, hogy tetszik-e nekünk, amit mond.

A közösségi média felerősíti ezt a jelenséget. Az algoritmusok nem az igazságot keresik, hanem az elkötelezettséget – és mi jobban elkötelezzük magunkat az olyan tartalmak mellett, amelyek megerősítik meglévő véleményünket.

A legtöbb ember nem rossz szándékból tagadja a tényeket. Félnek a változástól, az ismeretlentől, a kontroll elvesztésétől. És ez nagyon is emberi.

Mit tehetünk?

A megoldás nem egyszerű, de nem is lehetetlen:

1. Kezdjük az oktatással. Tanítsuk meg gyermekeinket kritikusan gondolkodni, kérdezni, forrásokat ellenőrizni. Az oktatás a legjobb védőoltás a dezinformáció ellen.
2. Beszéljünk érthetően. A tudománynak ki kell lépnie az elefántcsonttoronyból. A bonyolult jelenségeket le kell fordítani a hétköznapi emberek nyelvére.
3. Építsünk hidakat. A polarizált vitákban ritka a valódi párbeszéd. Meg kell tanulnunk meghallgatni a másik felet, megérteni félelmeiket, aggodalmaikat.
4. Cselekedjünk egyénileg. Mindannyian tehetünk a fenntarthatóbb életmódért, és ezek a kis lépések összeadódnak.
5. Követeljünk felelős döntéseket. Elvárhatjuk vezetőinktől, hogy a tudomány álláspontját figyelembe véve, hosszú távú szemlélettel hozzanak döntéseket.

Mit mond a tudomány a tagadás jelenségéről?

A kérdés, hogy miért tagadunk el nyilvánvaló tényeket, régóta foglalkoztatja a kutatókat. Az elmúlt évtizedekben számos tanulmány vizsgálta, miként szűrjük és dolgozzuk fel – vagy épp utasítjuk el – a minket körülvevő információkat.

A kognitív pszichológia rámutat: hajlamosak vagyunk csak azokat az információkat befogadni, amelyek illeszkednek már meglévő világképünkhöz. Ez a megerősítési torzítás mindenkit érint, képzettségtől függetlenül. Sőt, a kutatások szerint a magasabb iskolázottság nem feltétlenül véd meg ettől – paradox módon a magasan képzett emberek olykor még ügyesebben érvelnek az általuk preferált álláspont mellett, figyelmen kívül hagyva az ellentmondó bizonyítékokat.

A közösségi média színre lépése drámaian felerősítette ezt a jelenséget. A MIT kutatói kimutatták, hogy a hamis hírek akár 70%-kal gyorsabban terjednek a valós információknál – nem a botok, hanem mi, emberi felhasználók miatt. Az érzelmileg telített tartalmak különösen gyorsan terjednek, és az algoritmusok megtanulták, hogy az engagement növelése érdekében ezeket mutassák nekünk.

Ez pedig fokozatosan bezár minket az úgynevezett “visszhangkamrákba” és “szűrőbuborékokba”, ahol alig találkozunk sajátunktól eltérő nézőpontokkal. A virtuális térben kialakult polarizáció aztán átgyűrűzik a valós társadalmi párbeszédbe is.

A klímaváltozás és más környezeti kérdések tagadásánál további rétegek is feltárulnak. Naomi Oreskes történész dokumentálta, hogyan alkalmaztak egyes érdekcsoportok tudatosan olyan stratégiákat, amelyekkel a tudományos konszenzus megkérdőjelezését, a bizonytalanság látszatát keltették – pontosan úgy, ahogy korábban a dohányipar tette a cigaretta egészségkárosító hatásainak esetében.

De van jó hír is: a pszichológusok ma már hatékony stratégiákat dolgoztak ki a dezinformáció elleni küzdelemhez. Az ún. “prebunking” – amikor előre felkészítjük az embereket a félrevezető információkra – bizonyítottan működik. A kutatások azt is igazolják, hogy a tények önmagukban ritkán változtatnak véleményeket – ám ha történetekbe, narratívákba ágyazzuk őket, és közös értékekre építünk, az jelentősen növeli a párbeszéd esélyét.

A tudomány tehát nemcsak a problémát azonosította, hanem az útjelzőket is felállította a kiút felé. A kérdés már csak az, követjük-e őket.

A jövő még íródik

Az előttünk álló kihívások hatalmasak, de nem reménytelenek. Az emberiség történelme során számtalanszor bizonyította kreativitását és alkalmazkodóképességét.

A kérdés az, hogy most is időben tudunk-e alkalmazkodni? Képesek vagyunk-e felülemelkedni a tagadáson, és szembenézni a valósággal?

A tudás nem csupán hatalom – felelősség is. Felelősség a következő generációk iránt, akik megöröklik döntéseink következményeit.

Ha szeretnénk, hogy unokáink ne csak túléljék, hanem boldogan éljék az életüket ezen a bolygón, akkor itt az ideje, hogy hallgassunk a tudományra, és cselekedjünk. Most.

Mert ahogy a régi mondás tartja: a legjobb időpont egy fa ültetésére húsz évvel ezelőtt volt. A második legjobb időpont pedig ma van.

Rampasek László A.