Amikor régen elkapott minket egy nyári zivatar, legtöbbször csak bosszankodtunk.

Eláztunk, beázott a cipőnk, talán elmaradt egy szabadtéri program.

Ma viszont már nem ilyen egyszerű a helyzet. A klímaváltozás nyomán megszaporodtak azok a viharok, amelyek nemcsak kellemetlenséget, hanem közvetlen életveszélyt jelentenek. És ami még riasztóbb: ezek a viharok gyakran hirtelen csapnak le, kiszámíthatatlanul, éppen akkor és ott, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Szupercellák jelennek meg a radaron, és percek alatt érnek a városok fölé. A szélvihar téglákat sodor le a tetőkről, jégeső veri szét az autókat, a növényeket, az ablakokat. A városok vízelvezető rendszerei pedig képtelenek megbirkózni a néhány perc alatt lehulló csapadéktömeggel, így villámárvizek öntenek el utcákat, pincéket, otthonokat. Emberek rekednek az autóikban, aluljárókban, vagy egyszerűen nem tudnak kimenekülni a házaikból. És igen, sokan meg is halnak.

 

Miközben a híradások röviden tudósítanak a “helyi heves zivatarról”, valójában egy globális válság tüneteit látjuk. A hőmérséklet emelkedésével több víz párolog el, a légkör több energiát tárol, és ez az energia extrém időjárási események formájában szabadul fel. Ez nem véletlen, nem időjárási szeszély, hanem valós veszély – ez már az új valóság.

De a legnagyobb veszély nem az, amit látunk. Hanem az, amit nem.

A klímaválság lelki terhei, a klímagyász, különösen a fiatalabb generációk körében pusztít. Az a tudat, hogy az élet, amit megszoktak, alapjaiban változik meg, és a jövőjük egyre bizonytalanabb. Emellett a társadalmi egyenlőtlenségek is mélyülnek: a tehetősebbek elköltöznek a biztonságosabb környékekre, klimatizált épületekbe, míg a szegényebbek szó szerint a víz alá kerülnek. És végül, ha a tendenciák folytatódnak, a klímaváltozás a politikai és gazdasági stabilitást is aláássa: háborúk, tömeges migráció és gazdasági válságok formájában.

Sokan még mindig nem veszik komolyan. De nem az a kérdés, hogy a klímaváltozás eljön-e, hanem az, hogy ki fogja túlélni, és milyen áron. Most még dönthetünk. Holnap már csak alkalmazkodhatunk – vagy szenvedünk.

Rampasek László A.