Ér még valamit a párizsi klímaegyezmény?

Nem kötelező érvényű, önkéntes vállalásokat tartalmaz, és még azokat sem tartják be a tagországok. Mi történt zárt ajtók mögött a katowice-i klímacsúcson decemberben? Elfogadták az emissziócsökkentésre vonatkozó konkrét szabályrendszert. De az egész klímapolitika nemzetállamonként méri az üvegházgáz-kibocsátást, holott egy-egy nemzet fogyasztásának számottevő hányada külföldi termelésből és behozott termékekből ered.

A kudarcba fulladt 2009-es Koppenhágai Klímacsúcs után 2015-ben sikerült végre elfogadtatni a párizsi klímaegyezményt, melyben közel kétszáz ország vállalta konkrét célszámokkal, hogy egy bizonyos bázisév kibocsátásához képest hány százalékkal csökkenti légszennyezését egy bizonyos évig (mondjuk a 2005-ös emisszióhoz képest 2025-re 20 százalékkal). AZ ENSZ égisze alá tartozó klímaegyezménynek szankcionáló ereje nincs, ha egy tagállam nem tartja be a vállalásait, nem járnak érte retorziók.

Az egyezményt azért helyezték önkéntes alapokra, mert a részérdekek dzsungelében a klímapolitikusok és államférfiak így látták megalapozottnak annak esélyét, hogy elfogadható lesz mind a közel kétszáz fél által egy egységes keretmegállapodás. Ha jogilag kötelező érvényű lett volna, akkor sokkal több kifogást, kiskaput, kivételt, kedvezményezést próbáltak volna belelobbizni a szövegébe az egyes országok.

Egységes vállalásokról sem lehetett szó, mert minden kormány más-más mértékű légszennyezés-csökkentést tud „eladni” a szavazóinak. A vállalásokat tehát a helyi viszonyokhoz – az emisszió mértékéhez és a közvélemény fogadókészségéhez – kellett szabni mindenütt.

Trump-effektus

Az egyezmény tagországainak klímatárgyalói némi félelemmel érkeztek Lengyelország széniparának központjába. Donald Trump 2017 júliusában bejelentette, hogy kész kiléptetni az USA-t a klímaegyezményből, mely folyamatot formálisan azóta sem kezdeményezte, arról nem is beszélve, hogy a klímaegyezményt úgy szövegezték meg, hogy például Trump négy évig ne is léphessen ki belőle, tehát a klímapolitika ne legyen alárendelve egyetlen elnöki mandátum retorikájának. (Talán a következő elnök klímabarátabb lesz.)

2018 őszén úgy nyerte meg a brazíliai elnökválasztást Jair Bolsonaro, hogy ő is azzal kampányolt, mint 2016-ban Trump: kilépteti országát a párizsi klímaegyezményből.

Ez azért necces, mert Brazíliában található a Föld tüdeje, az Amazonas-esőerdő, ahol nagyban megy az erdőirtás, részben azért, hogy Brazília exportterméke, a marhák tenyésztéséhez legelőket és takarmányültetvényeket telepítsenek az erdők helyére.

Mi több, Ausztráliában is olyan vezetés jutott hatalomra, mely ellene van a szigorú emissziócsökkentésnek. (Ausztrália szénkitermelése jelentős iparág.)

A klímatárgyalók attól féltek Katowicében, hogy a Trump-effektus kihat más országokra is, és hirtelen az USA-ra, Brazíliára és Ausztráliára mutogatva ők is elkezdenek gyengébb kibocsátásmérséklések mellett ágálni.

Ha ez történik, az azért lett volna katasztrofális, mert a párizsi klímaegyezmény erejét – szankcionáló eszközök híján – az úgynevezett tagok közötti nyomásra (peer pressure) alapozták. Vagyis illik betartani az egyezményt, mert mindenki más betartja. És a renegát ország kollektív kritikának és megvetésnek tenné ki magát.

A másik főbb konfliktusforrásnak az tűnt, hogy az USA nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy Kína és India más sztenderdek szerint mérje és jelentse be emisszióját, hiszen a globális légszennyezés 60 százalékáért a fejlődő országok felelnek.

A légszennyezés nem ismer országhatárokat

Arról nem sok szó esik a médiában, hogy a párizsi klímaegyezmény nemzetállamokra bontott rendszere nem a valós viszonyokat, nem a valós fogyasztás légszennyezési vonzatait tükrözi. A nyugati világ kihelyezte gyártását Délkelet-Ázsiába, s ennek az outsourcingnak köszönhetően tudja alacsonyan tartani saját emisszióját a nyugati féltekén. (Viszonylag alacsonyan.)
Nyilván azért nem érdeke senkinek ezt a kérdést feszegetni, mert akkor még inkább megrendülne a klímaegyezmény talapzata, s akkor az iparilag fejlett nagyhatalmaknak több légszennyezésért kellene felelősséget vállalniuk, és azt valamilyen módon környezetbarátabb technológiákkal csökkenteniük (ami irdatlan nagy beruházásokat igényelne), mint amennyiért most felelősséget vállalnak országhatáraikon belül.

Klímaegyezmény: mi zajlott a színfalak mögött?

A globális emissziócsökkentési politikát a konkrétumok szintjére lehozni hivatott Katowice-i Klímacsúcson akadt néhány huzavona és összezördülés, de az amerikai delegáció konstruktívnak mutatkozott, attól függetlenül, hogy Trump az egyezmény elleni retorikát hangoztat hazai pályán a választói előtt.

Összefoglaljuk a párizsi klímaegyezmény újonnan elfogadott játékszabályait.

Nem kis feladat egy-egy ilyen globális megállapodás tető alá hozása, ahol 195 ország a résztvevő, és mindenkinek rá kell bólintania az egyezmény végső szövegére. A klímacsúcsra hozott, tárgyalóalapnak szánt szöveg 236 oldalas volt és nem kevesebb, mint 3700 olyan pontot tartalmazott, melyet vitattak a felek! Ezt a Carbon Brief elemzése mutatta ki. (Még a The New York Times gárdája sem volt képes hamar átrágni magát a dokumentumon és analizálni azt.) December 14-ig – ami egy pénteki nap volt – kellett dűlőre jutniuk a feleknek a vitás kérdésekben.

Amerikai delegáció

Az USA klímadelegációja részt vett a csúcstalálkozón, és végül elfogadta az esemény záródokumentumát, annak ellenére, hogy Trump nyilvánosan arról beszél – hébe-hóba, nem túl sűrűn –, hogy kilépteti az Egyesült Államokat a klímaegyezmény hatálya alól. (Hivatalosan csak 2020 vége után léphet ki az USA a párizsi klímaegyezményből, de gyakorlatilag ma is fittyet hányhat rá, mert ahogy az előző részben írtuk, a megállapodásnak nincs szankcionáló ereje, önkéntes vállalásokon alapul, s a teljesítés elmulasztása nem büntethető.) A rendezvény egyes résztvevői név nélkül elárulták a The New York Timesnak, hogy az amerikai delegáció együttműködőnek bizonyult, és konstruktívan nyomta azt a témát, hogy Kína transzparens, átlátható módon legyen köteles jelenteni kibocsátását. A két ország között sokáig feloldhatatlannak tűnő ellentmondás állt, mert Kína másfajta jelentésbeli kötelezettséget akart szerezni magára és a többi fejlődő országra nézve, mint ami az iparilag fejlett országokra vonatkozna.

Egymásnak estek

Azért amerikai durcáskodás és fenyegetés is becsúszott a kulisszák mögötti egyezkedésekbe. Félidőben járt a konferencia, amikor az amerikai delegáció azzal fenyegetőzött, hogy megakasztja az egész tárgyalássorozatot, mert nem hajlandó hivatalosan is elfogadni az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) októberben kiadott jelentését, mely szerint már csak 12 évünk maradt arra, hogy a kívánatos szinten fékezzük a klímaváltozást, s ehhez drasztikus emissziócsökkentés szükséges, máskülönben a világgazdaság működésében óriási zavarok keletkezhetnek.

Az USA, Szaúd-Arábia, Kuvait és Oroszország együttes erővel próbálta az IPCC-jelentés elfogadására utaló mondato(ka)t gyengíteni. Ez persze felbőszítette azokat az országokat, melyek már most is „szívnak” a klímaváltozás káros hatásai miatt (például tengerszint-emelkedés, sivatagosodás stb.). Végül arra a kompromisszumra jutottak a többi tagállammal, hogy a klímaegyezmény országai „méltányolják és hálásak” az IPCC jelentéséért. Vagyis nem fogadják el annak tudományos alapú megállapításait és tényanyagát a klímapolitika mércéjeként. A csúcs utolsó napján Brazília vette át a fenyegetőző-engedetlen fél szerepét. A brazil delegációnak nem tetszett, hogy az új szabályrendszerben változnának az emissziókereskedelem feltételei. A kompromisszum: egy kicsit pihentetik a téma tárgyalását, majd előveszik 2019-ben.

Klímaügy: másodlagos fontosságú

Némi nézeteltérés adódott az uniós emissziócsökkentés mértéke körül is, de nem konfliktus, inkább a prioritások eltérése világlott ki. Az EU képviselői azt szerették volna, ha erősebb kibocsátásmérséklési vállalásokat tesz az unió már 2020 előtt, de erre nem találtak nagy támogatást.

Kulcsfontosságú tagállamok támogatása hiányzik ehhez. Anglia el van foglalva a Brexittel, Franciaország a sárga mellényesek tüntetéseivel bajlódik, Németország megpróbál rájönni, hogyan és milyen időintervallumban kivitelezze szénhasználata már beharangozott leállítását.

Kompromisszumok

Az elfogadott megállapodás a következő főbb pontokat és deklarációkat tartalmazta:

• Az üvegházgáz-kibocsátás mérésénél egyetemes, egyöntetű sztenderdek vonatkoznak minden országra. (Ez az USA érvelésének győzelmét jelenti.)
• A tagországoknak már a következő, 2020-ben megrendezendő csúcs előtt elő kell állniuk a kibocsátáscsökkentést megvalósító konkrét tervekkel.
• Minden országnak pontosan közölnie kell, hogyan kívánja támogatni a szegény országokat a klímaváltozás kedvezőtlen mellékhatásaira való felkészülésben, adaptálódásban és védekezésben.

Végül az üzleti szektor dönt

A szabályok hasznosak, de végső soron a versenyszféra szereplőin fog múlni a klímabarát gazdaság megvalósulása. Ha a vállalatok és vállalkozók érzik, hogy jól felfogott üzleti érdekük a környezetkímélő üzletvitel, és ez megéri nekik anyagilag, akkor tud csak dübörögni a zöld gazdaság, illetve az olyan környezetbarát technológiákra való átállás, mellyel közelebb kerülünk a zérókibocsátású, karbonsemleges gazdaság létrehozásához.

Ahogy Catherine McKenna kanadai környezetvédelmi miniszter fogalmazott a The New York Times hasábjain: „Persze fontosak a szabályok, de a valódi cselekvések nagy része a vállalkozókhoz fűződik, az üzletemberek, a fináncszektor hajtja a dolgot, valamint a pénz folyása, és ez már városi és állami szinten is zajlik.”

Forrás: Piac&Profit – Kriston László