Száguldás tények nélkül: mi történik, amikor az irányt a hazugság határozza meg?

Egy piros autó száguld az úton. A kipufogóból sűrű füst ömlik, a kerekek alatt kavicsok pattognak szét. Az út fölött egy tábla: „Climate Change”. Kicsivel arrébb: „Point of No Return” – a visszafordíthatatlan pont. A sofőrök nem tűnnek idegesnek. Az egyikük csak annyit mond: „Nem tudjuk, merre tartunk…” Mire a másik válaszol: „De jó tempóban haladunk!”

Ez a kép nemcsak a klímaváltozásról szól. Sokkal többről.

A modern világ egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben minden korábbinál több információ áll rendelkezésünkre, egyre gyakrabban döntünk úgy, mintha nem ismernénk a következményeket. A tudományos tények ott vannak – mérhetőek, modellezhetőek, előre jelezhetőek. A klímaváltozás esetében különösen. Mégis, sokszor úgy viselkedünk, mintha ez csak egy vélemény lenne a sok közül.

Pedig nem az.

A „visszafordíthatatlan pont” fogalma nem retorikai túlzás. A klímarendszerben léteznek olyan küszöbök, amelyek átlépése után a folyamatok önerősítővé válnak. Innentől kezdve már nem mi irányítunk – legfeljebb reagálunk. Ez az a pillanat, amikor a kormánykerék még a kezünkben van, de az autó már nem hallgat rá.

És itt válik a kép igazán általánossá.

Nemcsak a klímáról van szó, hanem arról a gondolkodásmódról, amely hajlamos figyelmen kívül hagyni a stabil alapokat. Amely számára a változás önmagában érték, függetlenül attól, hogy az irány ismert-e. Vagy éppen ellenkezőleg: amely makacsul elutasít minden változást, még akkor is, amikor a tények már egyértelműek.

Mindkét hozzáállás ugyanabba a hibába esik: nem a valóságból indul ki.

A bizonytalanság csábító. A „majd jobb lesz” gondolata kényelmes. De a történelem és a tudomány egyaránt azt mutatja, hogy az ismeretlenbe való vak ugrás ritkán vezet stabil eredményhez. A kontroll elvesztése nem egyik napról a másikra történik – hanem apró, látszólag jelentéktelen döntések sorozatán keresztül.

Pont, mint a képen: nincs hirtelen szakadék. Csak egy út, amelyről nem tudjuk, hova vezet.

A legnagyobb veszély talán nem is maga a rossz döntés, hanem az a hozzáállás, amely szerint a következmények majd valahogy megoldódnak. Hogy „haladjunk csak, aztán meglátjuk”. Ez a fajta gondolkodás különösen kockázatos olyan rendszerekben, ahol a hibák nem visszafordíthatók.

A klímaváltozás ilyen.

És minden olyan döntési helyzet is ilyen, ahol a következmények hosszú távúak, összetettek, és nem teljesen kiszámíthatók.

A kép ironikus mondata – „jó tempóban haladunk” – valójában tragikus. Mert

A kérdés tehát nem az, hogy haladunk-e.

Hanem az, hogy merre.

És talán még fontosabb: hogy hajlandóak vagyunk-e időben lassítani, újragondolni, és a tények alapján korrigálni az irányt. Mert amíg van lehetőség választani, addig van kontroll.

De a végjátékban már nem lesz.

A visszafordíthatatlan pont nem ott kezdődik, ahol a tábla áll. Hanem ott, ahol már nem hisszük el, hogy létezik.

Rampasek László A.