Nem tudjuk megoldani az éghajlati problémáinkat az egyik fő okuk a fosszilis tüzelőanyagok kibocsátásának eltávolítása nélkül.

A “realisták” azzal érvelnek, hogy a klímaterveknek figyelembe kell venniük az olajat és a földgázt, de ez csak állandósítja az éghajlati válságot.

2022 vége felé egy jelentős tudományos társaság éghajlatváltozással foglalkozó ülésén vettem részt. Az ülés vége felé egy neves tudós kijelentette, hogy “realistának” kell lennünk: az olaj és a gáz nem fog egyhamar eltűnni, és ezt el kell fogadnunk, amikor megpróbáljuk megoldani az éghajlati válságot.

Az olaj- és gázipar persze állandóan ezt az érvet hangoztatja, de az utóbbi időben olyan tudósoktól hallottam, mint az említett ülésen részt vevő személy. Még egyes környezetvédők is ezt hangoztatják, amikor elfogadták azt az elképzelést, hogy a földgáznak “híd üzemanyagnak” kell lennie. De az olaj és a gáz (és a szén) elégetéséből származó szén-dioxid-szennyezés – az erdőirtással és az állattenyésztéssel együtt – az éghajlati válság oka. Reális-e azt gondolni, hogy megoldhatunk egy problémát, miközben továbbra is azt tesszük, ami azt okozta?

Néhány évvel ezelőtt tartottam egy főiskolai diplomaosztó beszédet “Ne légy realista” címmel. Az előttem álló végzős diákoknak azt mondtam, hogy a “realizmusra” való felhívást gyakran arra használják, hogy elriasszák azokat, akik úgy gondolják, hogy a világ máshogy is lehet. Azok, akik ezt mondják, a status quo-t akarják igazolni, és le akarják fújni azoknak az ambícióit, akik a változás ügynökei lennének. Az éghajlatváltozás kezelésében a realizmus mellett szóló érv a tétlenségre való felhívások egyike. Ez egy ürügy arra, hogy ellenálljunk a változásnak.

Nem ez az egyetlen alkalom a történelemben, amikor az Egyesült Államokat arra kérték, hogy ne változtasson. Ezt az országot részben rabszolgasorban élő nemzetként alapították. Az Alkotmányozó Gyűlésen elkeseredett csaták folytak arról, hogy egy olyan nemzet, amely a szabadságban fogant, és amely azt a tételt vallja, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, megengedheti-e, hogy lakosságának egy része rabszolgasorban maradjon. Azok, akik a rabszolgaság megőrzése mellett érveltek, ragaszkodtak ahhoz, hogy annak eltörlése egyszerűen nem reális.

Nyolcvan évvel később, amikor Abraham Lincoln szembesült a felszabadítás kérdésével, ő is szembesült a realista érvekkel. Egyesek szerint nem volt reális azt gondolni, hogy a korábban rabszolgasorban élő emberek képesek lennének egy köztársaság önellátó tagjaivá válni, vagy hogy a társadalom készen áll arra, hogy állampolgárként befogadja őket. Bizonyos szempontból a második érvet felhozó realistáknak igazuk volt: Miután majdnem egy évszázadba telt a rabszolgaság eltörlése, az Egyesült Államoknak még egy évszázadba telt, hogy jogilag eltörölje a kényszerített szegregáció, a fizikai erőszak és a törvény előtti durván egyenlőtlen védelem maradványait. Amikor ifjabb Martin Luther King az 1960-as években Washingtonba vonult a polgárjogok kivívásáért, azt tanácsolták neki, hogy ne erőltesse túlságosan. Azt tanácsolták neki, hogy lassan haladjon.

„Van egy álmom…” – Martin Luther King

De az ő nagyon irreális elvárása – az a felháborító meggyőződés, hogy lehetséges egy olyan ország, amely azt gyakorolja, amit prédikál, egy olyan ország, ahol minden ember, és nem csak a fehér férfiak nem csak egyenlőnek vannak teremtve, hanem egyenlő bánásmódban is részesülnek – vezetett a változáshoz. Ez az irreális elvárás segített egy új valóságot létrehozni.

Az éghajlatváltozásra a valóban reális megoldás a “mélyreható dekarbonizáció” – energiarendszereink átszervezése úgy, hogy olyan technológiákra támaszkodjanak, amelyek nem okoznak szén-dioxid-szennyezést. Ezt a munkát azonnal el kell kezdenünk, és 2030-ig a felére kell csökkentenünk a kibocsátást, hogy a globális hőmérséklet ne emelkedjen 1,5 Celsius-foknál magasabbra – ez az a küszöbérték, amely felett a legújabb tudományos elemzések szerint szinte biztos, hogy katasztrofális károk következnek be.

E cél elérése érdekében figyelmünket a már bevált technológiákra kell összpontosítanunk, amelyek képesek a munka oroszlánrészét elvégezni. Ez a szél- és napenergia gyors elterjedését jelenti, kiegészítve a vízenergiával, a biomasszareaktorokkal és a meglévő atomenergiával. Ez azt is jelenti, hogy olyan politikákat kell kidolgoznunk, amelyek ösztönzik az energiahatékonyságot. Ez azt jelenti, hogy a kutatási pénzeket az energiatárolásra és a villamosenergia-hálózat fejlesztésére kell összpontosítanunk, ami a szél és a nap maximális kihasználásához szükséges.

És azt is jelenti, hogy nem szabad elvonatkoztatni az áttörések ígéreteitől, amelyek vagy időben jönnek, vagy nem. (John Mashey informatikus, aki a Bell Labs-nél – a 20. század közepének egyik legnagyobb innovációs központjában – dolgozott, azt mondja, hogy volt egy szlogenjük: “Soha ne ütemezzük be az áttöréseket”).

A hagyományos realizmus azt állítja, hogy nem élhetünk másképp, mint ahogyan most élünk. A fosszilis tüzelőanyag-ipar azt állítja, hogy nem tudunk a termékei nélkül élni. A történelem azonban azt mutatja, hogy az emberek sokféleképpen éltek és boldogultak. Nem ésszerűtlen azt gondolni, hogy a jövőben a jelenleginél kevésbé pusztító módon is élhetnénk. És ha ez a törekvés irreálisnak tűnik, akkor olyan stratégiákat kell találnunk, amelyekkel valóra válthatjuk.

Forrás: SCIENTIFIC AMERICAN | Naomi Oreskes