– Én szeretném megmenteni a Földet.
– De cuki!
– Komolyan mondom. Ezért jöttem ide a… én nem is tudom, hogy hol vagyok.
– Ne csinálja, mert itt olvadok el! Egyébként jobb, ha nem tudja, hogy hol van.
– De asszonyom vagy… uram… én nem is tudom… ezt sem tudom…
– Édi! Szerintem kiegyensúlyozottabb, ha azt sem tudja, hogy milyen nemű vagyok. Még összezavarodna. Nálunk, földönkívülieknél ez egy kicsit bonyolultabb.
– Képzelem.
– Nem hiszem, hogy sikerülne elképzelni, szóval csak higgye el, az is megfelel. Én például egyharmadig vagyok nő, de ezt néha váltom fiúra, miközben az egészet lefedi… de… miért is jött, aranyom?
– A Föld. Azt mondták, hogy önnél meg lehet menteni.
– Bogaram, ki is vagy te, honnan jöttél, Föld?
– A bolygóm.
– Nyilván. Hiszen melyik hülye akarná megmenteni a szomszédok bolygóját, szaloncukrom? Azt áruld el nekem, hogy kerültél ide?
– Ja, hogy én? Hát csak szereltem az űrállomást, ami a bolygóm körül kering és hirtelen…
– Hirtelen már megint elrontottak valamit azok az idióta gondozók. Mindegy, ezt gyorsan felejtsd is el! Jó, szóval Föld… ahá… igen. Hát ez… jó… na, édesem, egy kicsit nehéz dolgod lesz ezzel a te Földeddel.
– De az úr azt mondta, hogy ön….
– Melyik úr? A szemközti ajtónál?
– Igen.
– Az az úr igencsak… optimista. Szerinte minden azért született, hogy szeressék. Egyébként pedig a Jóléti és Elégedettségi Osztályon dolgozik, idealista, rímekben beszél, és halvány gőze sincs, hogy mit kell megtenni egy bolygó megmentéséért. Humán kocka. Néha sír, amikor a munkámról beszélek…. szeretem. No de! Azért kopogtatott be ide hozzám, mert meg szeretné menteni a bolygóját. Van egy rendkívül rossz hírem ezzel kapcsolatban. Nem fog sikerülni.
– De… ó.
– Kis teasüteményem, nem bírom nézni a csalódott képét. Nem azt mondtam, hogy reménytelen a dolog, hanem azt, hogy nem fog sikerülni. A kettő nem ugyanaz. Tulajdonképpen arról van szó, hogy önök ott lent, a farmon…
– Hol?
– Ja nem, a bolyón, hogy is?… aha, Föld, tehát a Földön akkor élik túl ezt a kis problémát, amibe ütköztek, ha fájdalmat okoznak önmaguknak. Érti, fájdalmat. Nos, ez egyáltalán nem egyszerű feladat, mert ugye melyik az a kis állat, aki képes fájdalmat okozni önmagának?
– Állat?
– Ja, nem, ember. Kicsikém, bocs! Az a baj, hogy ti egyenként kicsit okosak vagytok, de közösen nagyon hülyécskék. Ugye nem haragudtál meg, kisszívem?
– Én… nem, azt hiszem, nem.
– Meg kell téged zabálni. Nem szó szerint, bár… de, még úgy is. Imádni való kis okoska vagy, ha elkószálsz a csordától.
– Én, uram, asszonyom…
– Most asszony.
– Akkor asszonyom, ezt a buta dolgot nem értem.
– Persze. Na, figyelj te kis desszertke! Ott lent a Földön egy kicsit elrontottátok a dolgokat. Sokan vagytok, belefulladtok egymás végtermékébe, egymás termékeibe és egyre többen lesztek, még több termék és végtermék. Ez van. És ez oda vezet, hogy a farm, bocs, már megint, szóval a bolygó bezár.
– De az úr…
– Igen ő azt mondta, hogy lehet tenni valamit. Hát végül is igaza van. Lehetne, de itt jön az okos-buta rész. Tudod… te, hát elájulok, mennyire cuki vagy… csinálj csak így megint a fejeddel… istenem, nekem annyi…
– Szóval?
– Ja persze. Szóval az a baj, hogy saját magatokat kéne megmenteni. De ez a ti értelmetekkel, hát nem hiszem, hogy sikerül. Ahhoz közösen kéne gondolkodni és közösen kéne fájdalmat vállalni.
– Fájdalmat… vállalni.
– Igen … megzabállak! Szóval az van, hogy ti egyénileg éreztek fájdalmat, és ez nagy baj. Mert a legtöbben közületek nem éreznek igazán fájdalmat. Mondok egy példát. Képzeld el, hogy megszületik a gyereked. Egyénként van kölyköd? Bocs, gyereked?
– Készül.
– Hú, gratulálok! Biztos az is ennivaló lesz. Szóval megszületik az új tag a nyájban. Éldegél és te megadsz neki mindent, takarmány, fedél, ilyesmi.
– Igen. Ez lesz.
– De azt ugye tudod, hogy a bolygótok túlnépesedik?
– Hát igen. Mondják.
– Jól mondják. A baj az, hogy annak bármely pontján pontosan ugyanezt érzik az éppen megell… szülő asszonyok. Na, már most az a baj, hogy a te édes kis ösztönöd arra sarkall, hogy megvédd a kicsit. És igazad is van, mert minden szülő dolga ez, husikám. És veszel neki ezt-azt, termelsz neki ezt-azt, szóval tovább viszed a régi szokásokat, ami az égvilágon semmit nem segít rajtatok, mert a probléma viszont nem tűnt el azzal, hogy gyereked lett, csak letagadtad magad előtt. Vili, mirderke?
– Tessék?
– Ja bocs, ez egy másik cuki kis állatka, de ezért is bocs! Szóval itt van a baj elásva, hogy ilyen vicces legyek. Mindenki attól fél, hogy fájni fog neki, vagy a kölykének és ezért újra csinálja azt, ami végül a szakadékba viszi az egész farmot, ja, nem: kócerájt, ja nem: bolygót. Az van, hogy amíg mindenki egyénenként fél, addig csak azzal törődik, ami egyénenként fáj. Ha nem fáj, akkor nem érdekli semmi. És ez maga a vég, irány a vágóhíd, édesem.
– De azt mondta, hogy van…
– Megoldás… igen van. A megoldás az lenne, ha közösen fájna minden. Ha osztoznátok a fájdalomban, ha közösen fájna minden, amit önmagatokkal tesztek. De hát ez utópia egy ilyen kis telepen, mert arra lenne szükség, hogy átvállaljátok egymás fájdalmát. Ez nektek még nem megy, mert túl ösztönösek vagytok, olyanok, mint egy kis édes bocika.
– És ha átvállalnánk?
– Hogyan? Ahhoz le kéne mondani arról, hogy önmagad és a kölyköd védd mindenáron. Nem fog menni.
– De menni fog!
– Egyem meg a pofid! Na, figyelj!
…
– Nézd meg a bal karodat!
– Jó, ott van.
– És nem tűnt fel valami?
– Nem.
– Pedig egy ideje nem tudod mozdítani az ujjaidat, cukorfalat.
– Jé, tényleg.
– Ugye? Furi, de megszokható nem?
– Igen. Miért nem tudom?
– Csak úgy. Demonstráció. Tessék itt egy kés!
– Minek?
– Vigyázz éles!
– Minek a kés?
– Hogy levágd az ujjaid.
– Nem fogom levágni!
– Nem? De ez a kis baj elég nagy ám. Hidd el én láttam már ilyesmit.
– Akkor sem fogom levágni. Haza akarok menni!
– Mindjárt, édesem. Na, levágod?
– Nem!
– De elfertőződik. Baj lesz.
– Hagyjuk ezt inkább abba!
– Nem lehet, sajnálom!
…
– Mi ez?
– Mi mi?
– Most iszonyúan fájni kezdett!
– Ja-ja. Én mondtam. Fájni is fog. Ez még semmi. Néhány másodperc múlva püffedni kezd.
– … nagyon fáj!
– Aztán rohadni…
– De miért? Hagyja abba!
– Én nem. Ott a kés.
– Mi?
– Ha meg akarod menteni magad, le kellene vágnod a jobboddal a balt.
– Állítsa le!
– Nem tudom. Ezt neked kell megoldanod, én itt sem vagyok. Na, lesz nyisz-nyisz?
– Én nem… Iszonyúan fáj!
– Gyerünk bogaram, nyisz-nyisz, és könnyebb lesz!
…
– …
– …
– …
– Várj! Még a végén levagdosod itt nekem azokat az édi kis praclikat. Ugye már nem fáj?
– Nem.
– És érted?
– Nem tudom.
– Jó, akkor elmondom egyenesen. Úgy sem fog sikerülni. Ha nem osztoztok egymás fájdalmában, akkor végetek, mert nem fogjátok időben elvégezni magatokon azt a műtétet, amire szükség van. Nem fog menni, mert míg a jobbnak nem fáj a bal, addig a bal elpusztulhat. És késő lesz, mire rájöttök a lényegre. Csak akkor vagy képes önfeláldozásra, ha látod, hogy az, amiért feláldozod magad, szintén te magad vagy, hozzád tartozik. De hát ezt tőletek, kis gyapjasfejű, cuki állatkáim, bocs, emberkéim senki nem várja. Nem csinálnál megint úgy a fejeddel? … Juj, meghalok, annyira édi.
– De asszonyom! Mi…
– Hát igen. Néha megszűnik egy-két farm. Olyan ez, mint a csirkevész: megtörténik és kész.
– Akkor ennyi?
– Ennyi. Persze talán…
– Talán?
– Talán.
– Talán mi?
– Talán, ha minden ember tudatosan keresné más fájdalmát. Ha minden nap fájna, hogy mit tesz a saját érdekében mások kárára, ha fájna minden egyes szemét, amit a világra szabadít… De hát ez utópia, cukikám, maguk még nem igazán emberek. Sőt!
– De akkor is. Képesek vagyunk rá!
– Egyenként, minden egyes ember önmagára vállalja a fájdalmat és kárt, amit okoz nap mint nap? Édesem, ezt te sem hiszed. Ahhoz még túl ösztönösek vagytok. Kicsike, oktondi barmok.
– Nem vagyunk barmok!
– Ja, nem. Tényleg. Na cukikám, lassan vissza kéne menned. Már szóltam, hogy tereljenek vissza.
– Mi? Terelni?
– Ne vedd komolyan, ez amolyan szakmai kifejezés.
– Értem.
– De jó! Még egyszer a fejecskéddel, kérlek!… Elolvadok! Esküszöm, hazaviszlek, ha még egy percig maradsz.
– Haza?
– Persze. Itt a hivatalban nem kószálhatsz.
– Ez egy hivatal? Milyen hivatal, bolygómentő, tanácsadó?
– Inkább nevezném mezőgazdaságinak, de persze ez nem teljesen igaz. Ne törődj ilyesmivel! Uzsgyi haza és neveld a kölyköket!
– Én érezni fogom mások fájdalmát.
– Persze, szívem, persze.

———-
Utószó

Kedves Olvasó, ha elgondolkodtatott (hiszen ez volt a feladata) ez az írás, és/vagy a többi eddig közölt novella, akkor „kövesd” vagy “kedveld” az oldalt. Így van esély arra, hogy újra a szemed elé kerüljön egy újabb olvasnivaló.
Ha tetszett, kérlek, “oszd meg”. Ami számodra egy kattintás, az számomra a jövő egy fontos pillanata lehet.

Varga Lóránt

Korábban:
Az engedély 2043
A szerep
Föld-játék 2020
Szülőgyógyszer 2030
Világ kórház 2019
Klímajáték-felnőtteknek
Jó tanács nyárra
Zöld-program 2051
A tanár 2089
Nyugdíj 2048
Házassági tanácsadó 2066
Családtervezés 2080
Kvóta 2053
Az a helyzet, hogy esett a hó… (csökkentsük a föld lakosságát… )