„Üdv az őszben.”
„Honnan tudod?”

Joe Heller karikatúrája négy évszakot mutat – de mindegyik háttere ugyanaz: erdőtüzek tombolnak, viharok pusztítanak, áradások öntik el a házakat. A szereplők arca közönyös, a táj viszont egyre apokaliptikusabb. És ez nem túlzás: ez ma már nem a túlzó jövőképek, hanem a napi hírek valósága.

A rajz ironikus kérdést vet fel: ha már semmi sem változik az évszakokkal, ha minden időszakban ugyanaz a szélsőség uralkodik, akkor tudunk-e még különbséget tenni tél és nyár között?

Joe Heller amerikai karikaturista négy képkockája ugyanakkor egyszerre szórakoztató és gyomorszorító: a megszokott évszaknevek alatt ugyanaz a látvány tárul elénk – tomboló erdőtüzek, pusztító viharok, elárasztott házak és kétségbeesett emberek. A rajz egyszerre humort és fájdalmas igazságot közvetít: a természet katasztrófái már nem évszakhoz kötöttek, hanem állandóvá váltak. És mi, emberek? Csak állunk előtte, rezzenéstelen arccal, mintha ez lenne a világ rendje.

Nem a Föld, hanem a tudósok kiáltanak

Gyakran halljuk, hogy „a bolygó segélykiáltást küld”. Valójában ez nem pontos. A Föld – mint természetes rendszer – nem szorul segítségre. A bioszféra, az óceánok, az atmoszféra mindig reagálni fognak az őket érő hatásokra. A Föld nem pusztul el – átalakul.

A valódi segélykiáltásokat a tudósok küldik, akik évtizedek óta figyelmeztetnek arra, hogy ez az átalakulás milyen kiszámíthatatlan, veszélyes és visszafordíthatatlan hatásokkal járhat az emberiség számára. A klímaváltozás nem „a Föld problémája”, hanem az emberi civilizáció működési feltételeit kérdőjelezi meg.

Összemosódott évszakok, kiszámíthatatlan jövő

A karikatúra hátterében a pusztítás minden évszakban ugyanaz. Ez ismerős lehet: hőhullám februárban, áradás májusban, erdőtűz novemberben. Az éghajlat természetes ritmusa felborulóban van, a megszokott ciklusok szétesnek. És miközben a környezet újrarendezi önmagát, mi még mindig a régit keressük.

Az éghajlatváltozás egyre kevésbé egy „jövőbeli fenyegetés” és egyre inkább a jelen rideg valósága. Az ENSZ jelentései szerint a 2020-as évek az emberiség által valaha mért legmelegebb éveket hozták el. A viharok intenzívebbek, a tüzek kiterjedtebbek, az árvizek gyorsabban jönnek, mint valaha. És mégis: a társadalom nagy része továbbra is a megszokás komfortzónájában él, mintha minden rendben lenne.

A Heller-karikatúra egyik legbrutálisabb igazsága, hogy eltűntek az évszakok – vagy legalábbis azok az egyensúlyi ciklusok, amelyekhez alkalmazkodni tudtunk. A tél nem feltétlenül jelent havat, a nyár nem feltétlenül jelent napsütést. Bármelyik pillanatban jöhet egy trópusi vihar, egy szaharai hőhullám vagy épp egy monszunszerű eső. És mivel mindez már mindennapossá vált, elveszítjük az ingerküszöbünket is. A katasztrófa újra és újra bekövetkezik, mi pedig legyintünk: „megint egy vihar”.

Ez a megszokás az egyik legnagyobb akadály. Ahelyett, hogy felismernénk a rendszerszintű változást, próbálunk illeszkedni egy már nem létező rendhez – miközben az alkalmazkodási ablak egyre szűkül.

Az apátia a legnagyobb veszély

A képen szereplő pár reakciója ismerős lehet: nincs pánik, nincs tiltakozás – csak vállvonogatás. Ez a fajta közöny az egyik legaggasztóbb társadalmi tünet.

A két rajzolt figura nem sikoltozik, nem menekül, nem tiltakozik. Ők „csak ott vannak”. Ez a passzivitás azonban nem karikatúra – ez a valóság. A klímaválság legnagyobb akadálya ma már nem a tagadás, hanem a tétlenség. Tudjuk, hogy baj van, csak nem cselekszünk. A probléma tudatosítása már nem elég – cselekvésre lenne szükség.

A humor ebben az esetben nem nevettetni akar, hanem arcul csapni. Kérdéseket vet fel: mikor hagytuk, hogy ez legyen a normális? Hány hőhullám kell még ahhoz, hogy végre komolyan vegyük?

A tudósok beszélnek. A kutatók jeleznek. A szakértők előrejelzései pontosak. De ha a döntéshozatal és a tömegtársadalom nem mozdul, akkor a természetes rendszerek tovább rendezik át magukat – a saját törvényeik szerint, nem az emberi igények alapján.

Nem a Föld szenved – mi vagyunk sebezhetőek

A Föld képes alkalmazkodni. A kérdés az, hogy mi emberek alkalmazkodunk-e időben – vagy továbbra is úgy teszünk, mintha minden évben ugyanaz a tavasz, nyár, ősz és tél várna ránk.

Joe Heller rajza nem a természetet, hanem minket tart tükrében. És nem a Föld kér segítséget – hanem az emberiség saját magának kiált, egyre kétségbeesettebben. A kérdés már csak az:
Halljuk-e még a tudósokat? És ha igen: mikor kezdünk el válaszolni?

Rampasek László A.

---